Az előző fejezet volt a századik bejegyzésem és ajándékul elhoztam nektek az egyik novellámat, amit még tavaly karácsonyra írtam a húgomnak. Remélem tetszeni fog ez a Damon/Katherine párosítás is. Jó olvasást!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Apám nem beszél velem, mióta bejelentettem, hogy nem vagyok hajlandó részt venni a konfőderációban. Nem leszek bábja azoknak, kik önnön céljaik érdekében ártatlanokat gyilkolnak, majd hirdetik a béke igéjét. Persze atyám élteti ezen eszmé-ket, vallási buzgalma oly hatalmas, hogy még önnön fiában is démonokat lát. Nem véletlenül hívnak úgy, ahogy. Természetesen Stefan szereti, ő a kis kedvenc. Enge-delmes, mint egy bárány, azt teszi, amit a juhász mond. Látszik, hogy ő a fiatalabb, befolyásolható, és hiszékeny.
- Most már világos, hogy miért fogy a whiskym. Nem szeretném, ha a fiam al-koholfüggő legyen.
- Ne aggódjon apám, a mindenek felett álló büszkeségemet öntől örököltem.
- Nem tűröm ezt a hangot!
- Akkor megkímélem a társaságomtól.
Már épp indultam volna, mikor öcsém lépett be a társalgóba.
- Hivatott apám?
- Igen, mint kettőtöknek jelen kell lenni, mikor megérkezik a vendégünk.
- Hölgy ez a vendég?
- Igen. Egy árva, kinek szülei bennégtek egy tűzben, mely otthonukban kapott lángra.
- Akkor majd én megvigasztalom.
- Ne hozz rám szégyent, kérlek!
- Semmiképp.
Sosem sajnálom, ha gyönyörű nőkkel osztozkodnom lakhelyemen. Természetesen atyámnak egyik nő sem felelt meg, az egyből mindig több volt. Az egyik cseléd bebo-csátást kért, hogy közölhesse a vendég megérkezett. Egy alacsony, barna bőrű fiatal lány lépett be, cseléd ruhában. Nem volt csúnya, de nem indította be a fantáziámat. Valahogy jobbra számítottam.
Aki viszont utána lépett be, olyan gyönyörű volt, akár egy angyal. Barna göndör haja fel volt kontyolva, bár pár tincs leomlott vállára. Fehér kalapot viselt, egy vajszí-nű előkelő ruhát, csuklóján pedig esernyője lógott. A ruha mélyen dekoltált volt, a tekintetemet az ott lógó medál is odavonzotta. Bőre fehér, nyaka kecses, tartásán lát-szik, hogy nemes. Barna szemei ide-oda ugrált köztem, és öcsém között.
- Üdvözöllek házamban Katherine. Ők a fiaim Damon és Stefan.
Katherine a kezét nyújtotta, először apámnak, majd nekem, végül pedig testvérem-nek.
- Köszönöm, hogy befogad.
- Kérlek, érezd otthon magad, majd fiaim körbevezetnek.
Az osztozkodás sosem volt az erősségem, akkor se szándékoztam ez a szokásomat leküzdeni.
- Stefan kérlek, majd én körbevezetem a hölgyet.
- Akkor én távozom is. Érezze jól magát nálunk Pierce kisasszony.
Stefan, apám oldalán elhagyta a szobát, én pedig kettesben maradtam Katherine-nel.
- Miért érzem úgy utam, hogy nem épp az osztozkodás a fő erénye?
- Tán mert úgy is van. És a kisasszonynak mi az erőssége?
- Idővel majd megtudja.
Karomat nyújtottam neki, majd elindultunk a folyosón. A falon őseim képe lógott, a márványpadló fénylett a csillárból áradó fénytől. Először a kertet mutattam meg ne-ki, mely az ebédlőből nyílott. Hatalmas zöld övezet, melyben apám szokott kriket-tezni. Kertünk nem bővelkedik túl sok virágban, úgysem jár erre senki. Én a város járom, apám a dolgozószobájában elmélkedik, Stefan meg nem tudom mit csinál.
- Kérem, megtenné, hogy megmutatja a szobám? Elfáradtam, szívesen ledőlnék.
- Ha nem bántja meg, ilyen gyönyörű nővel én is szívesen ledőlnék…
- Köszönöm bókját, de egy jó tanácsot had adjak! Más nőnek ezt ne mondja, mert esetlen rossz néven veszi.
- Köszönöm tanácsát, de volt már párszor szerencsém hölgyekhez.
- Nos, ezt örömmel kipróbálnám! De csak ha már jobban megismerem.
- Akkor mutatom az utat a szobájához.
Mikor a folyosón sétálgattunk a beszökő fuvallat eloltotta a gyertyákat, így sötétség-be borult a közlekedő, csak az ablakon beáramló fény biztosított látást.
- Félek a sötétben, nem ölelne át?
- Csak ha már jobban megismerem… - utánoztam Katherine-t.
Még ilyen gyér világításnál is láttam fehér, kivillanó fogait, majd hírtelen lenyomta a kilincset, mitől majdnem beestem a szobába. Katherine csak kellemesen kuncogott, majd bezárta az ajtót.
- Ez lenne a szobám?
- Nem pont ezt szántuk annak, de ha óhajtja…
- Szóval csak úgy lesik a kívánságaimat?
- Én mindenképp.
- Nincs kedve ledőlni velem?
Nem tudtam kiigazodni ezen a nőn, egyszer ezt mondja, egyszer azt. Úgy érzem ma-gam, mint egy gombolyag, akivel a macska játszadozik. Egyik percben magához édesget, majd eltaszít.
Katherine lelökött az ágyra, majd rám mászott, miközben folyamatosan mosoly-gott, ls morgott, vagy inkább dorombolt.
- Nem akarom megszégyeníteni.
- Már is visszatáncol? Az előbb még nagyon biztosan állította, hogy milyen ta-pasztalt. Vagy hazudott?
- Magát előrébb tartom, mintsem, hogy rögtön ágyba vigyem, akár egy szolgá-lólányt.
- Akkor itt maradna társalogni?
- Úgysem tudok megmozdulni.
Katherine ahelyett, hogy lemászott volna rólam, inkább még jobban rám feküdt. De-reka karcsú, haja útközben kibomlott, illata csodás, szája pedig oly csábító, hogy alig bírtam ki, hogy ne ízleljem meg.
- Mesélne nekem a városról? Úgy hallottam, hogy Démonok kísértik Mistic Falls-t.
- Nem szeretem ezen árny utalásokat. Mindenki nevezze nevén őket.
- Őket? Kikre gondol?
- A Vámpírokra.
Katherine összerándult, mit nem csodálok, hisz ilyen finom hölgyeket mindig mé-lyen érintenek az ilyen dolgok.
- És ön is hisz ezekben a szörnyekben? – érdeklődött Katherine.
- Talán létezhetnek is. Bár a Tanács úgy is elintézi őket.
- A Tanács?
- Igen, az alapító családok.
- Ez izgalmasan hangzik.
Furcsa hallani, hogy egy hölgyet érdekli a városban történt furcsa háttérben zajló események. Katherine minden tekintetben érdekes nő volt. Vonzott a teste, kisugár-zása, valamint rejtélyes viselkedése. Ki akar szedni belőlem valamit, és nagyon ügyel rá, hogy ezt ne vegyem észre.
- Nekem most mennem kell.
- Látom a vacsoránál?
- Persze.
Katherine elengedett, majd nyomott egy puszit a számra. Mikor kimentem a szobá-ból rögtön apámba ütköztem.
- Mit kerestél te Pierce kisasszony szobájában?
- Talán baj, hogy kedves vagyok vele?
- Nem szeretném, hogy szégyent hozz rám.
- Semmiképp… - gúnyolódtam, majd elhagytam a folyosót.
Igencsak zavaró, hogy atyám mindenért csak engem von felelőségre. Kopogás zavar-ta meg a csendet, majd öcsém lépett be a szobámba.
- Zavarhatlak?
- Már azt teszed! Elnézésed kérem, csak atyánk kihozott a sodromból.
- Mi történt?
- Felesleges szót pazarolni rá, inkább mondd, miért kerestél.
- Pierce kisasszonyról szeretnék beszélni veled.
- Engedélyt kérsz tőlem? Én is igényt tartok kegyeire.
- Csak érdekelt, hogy hol szállásoltad el.
- A lépcsőtől balra az emeleten.
Stefan távozott, nem különösebben érdekelt hova tart, mellettem labdába sem rúg-hat. Izgatottan vártam az étkezést, hogy újra láthassam Őt. Ily mély függést még egyetlen nő iránt sem érzetem. Önzőségem hatalmas méreteket vett, nem voltam haj-landó osztozkodni rajta.
Katherine egy gyönyörű baba-kék ruhát viselt, halványpír szalagokkal. Alul fel volt tűzve, így az alsószoknya sötétkék anyaga is kilátszott. Haját gyöngyös hajtűk-kel feltűzte, kezén pedig fénylő, fehér kesztyű volt. Mozgása olyan volt, mintha nem is lépkedne, hanem csak suhanna a föld felett. Az étkezés unalmasan telt, senki nem szólt egy szót se. Épp mikor az utolsó fogást hozták ki, az egyik cselédlány leejtette a tányérokat, majd mikor megpróbálta eltüntetni a törmelékeket, megvágta a kezét. Katherine kirohant az étkezőből, mint egy űzött vad, ki meghallotta a vadász puská-ját. Én is otthagytam az étkező társaságot, és utána rohantam.
Mikor benyitottam a szobába, Katherine az ágyon feküdt, fejét a párnába rejtette, és úgy hörgött, mint aki fulladozik. Rögtön a segítségére siettem, majd mikor meg akartam fordítani, hogy lássam az arcát, hírtelen nekirepültem a falnak. Katherine gyönyörű arca most el volt torzulva. Szeme alatt az erek megduzzadtak, és pirosak lettek, a vőre olyan volt, mintha repedezne, szemgolyója fekete lett, szemfogai pedig megnőttek. Szóval a vámpírok tényleg léteznek…
- Olyan ijedtnek tűnsz, Kedves! Mi a baj? – sétált oda hozzám.
- Mi vagy te?
- Azt te is nagyon jól tudod. És semmit nem fogsz kikotyogni.
Katherine szeme érdekesen kuszálni kezdett, majd kiesett pár pillanat. Hirtelen azt vettem észre, hogy az ágyon fekszem, a vámpír nő pedig a nyakamat ízlelgeti. Nem mondhatnám, hogy csókolgatta, ez inkább az áldozat kianalizálása volt.
- Most meg fogsz ölni?
- Akarod?
- Természetesen nem.
- Vagy inkább tegyelek téged is vámpírrá?
- Inkább ne.
- Csak képzeld el, mennyi hatalmad lenne. Te lehetnél az Éjszaka Ura.
Olyan Katherine – most már emberi – szeme, mintha az édenkerti kígyó bűvölő sötét írisze próbálna kísértésbe hozni. A hölgy gyengéden megcsókolt, ajkai puhák és likőr ízűek voltak.
- A vámpírok nem csak vért isznak?
- Az alkoholtól csillapul a szomjunk, de azért téged szívesen megkóstolnálak…
Nem tudom, ezt valahogy nem próbálnám ki. Láttam már, hogy miképp néztek ki azok, akiket vámpírok támadtak meg. Nem hiszem, hogy túl előkelően festenék fel-tépett torokkal.
- Megengedi, hogy igyak önből?
- Így is, úgy is az lesz. Csak csináld gyorsan.
Katherine tényleg nem teketóriázott sokáig, egy erős harapással átszúrta - ismét megnőtt foga - a nyakamon a bőrt. Először rettenetesen fájt, majd ez a szörnyű érzés alábbhagyott. Úgy éreztem, hogy ereimben a vér helyett, olvadt láva folyik, mely szétárad testemben. De ez nem fájó, égető tűz volt, hanem csak melegen tartotta szí-vemet, akár egy hölgy kedveskedő simogatása. Katherine távozni akart az ivászat után, de visszarántottam.
- Hova mész?
- Dolgom van Kedves, de nemsokára jövök vissza. Most még kicsit kábult le-szel, ne mozogj sokat.
Katherine magamra hagyott és az idő múlásával, tényleg egyre jobban kezdtem fel-fogni a körülöttem történteket. A hűvös szellőt, mely beszökött a nyitott ablakon, a gyertya már alig pislákoló fényét, és a nyakam lüktetését. A lepedő nedves volt a vé-remtől, Katherine fognyoma pedig könnyedén kitapintható volt a bőrömön. El sem hiszem, hogy képes voltam engedelmeskedni egy nőnek.
Mikor Katherine visszatért, egy kis követ szorongatott a kezében, és miután bezár-ta az ajtót visszafeküdt rám.
- Mit szorongatsz a kezedben?
- Ajándék neked.
Katherine a nyakamba akasztott egy láncot, melyen egy kékköves gyűrű lógott. Nem értettem, ha gyűrű, akkor miért ne hordanám a kezemen?! Miért van egy láncra fűz-ve?
- Nagy szükséged lesz majd rá, mikor hozzám hasonlóvá teszlek, de addig ne hord! Őrizd meg, és vigyázz rá, mint a szemed világára!
- Köszönöm. De én is tudom, hogy semmi nincs ingyen. Mit kérsz?
- Már kaptam valamit…
- Bármit képes lennék megtenni érted.
- Bármit? És ha azt kérném, hogy légy az esti frissítőm?
- Nem lehetne csak minden másnap?
- De édes vagy, de én csak vicceltem.
Katherine nevetése olyan aranyos, olyan gyönyörű volt, hogy évikig hallgattam vol-na. Én komolyan gondoltam vele ezt a dolgot, de mi van, ha ő csak a véremet akarja?! Az biztos, hogy bármit szeretne, én mellette fogok állni, és segítem, amiben tudom. És soha, de soha nem engedem, hogy rajtam kívül másé is legyen! Hisz a szerelem háború!
- Katherine, szeretlek. Örökké szeretni foglak.
- Az örökkévalóság hosszú idő. És nem tudhatod mit hoz a jövő…
The End
