Az éjszaka csodája
------------------------------------------------------------------------
A mű eredeti formájába kerül fel az oldalra, semmit nem változtattam rajta, csupán a párbeszédek szimbólumát cseréltem ki pöttyről, gondolatjelre.
---------------------------------------------------------------------------------------
-
Vér. Vér az
arcomon, a kezemen és a ruháimat is áztatja. A maradék hűségesnek hitt
tizenkét hibridem vére – gondolta a hibrid.
Klaus a mystic falls-i tó partján állt és magát nézte
előre
meredve a tó tükrében. A víz csendes, nyugodt társként gyászolt vele és
átérezte a magányát. Egyfelől képébe vágva, hogy újra egyedül maradt. A
családja nincs mellette, ahogy eddig se, hiszen mindig is érezte, hogy kívül
álló volt az egyvérűek között. Egyedül egy gyűlölettel teli anya és ősiség
mivolta kötötte a többi négyhez, akik sorra elárulták. Finn a halál vágyával,
amivel mindegyiküket akarta sújtani már évszázadokkal ezelőtt. Elijah a
hűtlenségével az adott szavához, hogy Katherine-t elhozza neki. Rebekah csupán
sosem őt választotta. Kol megölte az egyetlen boszorkányát, aki reményt
adhatott volna neki a hibriddé válásra hajdanán, mikor azt hitte a Petrova
vérvonal kihalt.
Az ősi azt hitte a hibridek azok, akikben reménykedhet,
akik megértik és az új családja lesznek. Sosem árulják el mint testvérei. De
nem. Ők is ellene fordultak mint eddig mindenki ezen a Földön. Magányosabbnak
érezte magát mint eddig valaha is ettől.
-
Áruló
nyomorultak – morogta maga elé. – Pokolra való aljas söpredék! Miért?
Ordította
vicsorogva mintha kapna rá választ valakitől. Az utolsó szót pedig – ami kérdés
volt –, megpördülve kiáltotta az éjszakába, miközben a kezében lévő whiskys
üveget teljes erejéből egy sziklához vágta. Eközben arcán eltorzult a
gyötrelemtől, megviseltség és megtörtség sugárzott belőle.
Zihált, forrongott magában és ismét felordított,
mialatt az arcát az égnek fordította és minden izma megfeszült. De ez sem
nyugtatta meg, csupán a feszültség buggyant ki a felszínre ismét. Belül még
mindig a magány emésztette, az egyedüllét keserű sava és a tehetetlen düh, amit
az táplált, hogy nem kell senkinek. Pusztítani akart ez miatt, de moccanni se
tudott. Megölni Tylert, de békére is lelni. A világ legkegyetlenebb lényévé
válni, hogy senki se merje többé elárulni, de mégis gyöngéd karok által
szeretve lenni.
- Caroline? –
kérdezte összeszűkült
szemekkel a távolban lévő lányt méregetve, aki a semmiből került oda.
Klaus nem akart a szemének hinni. Caroline az újabb és
újabb ostromait mind visszautasította, így nem gondolta valóságnak, hogy a szőke vámpír ott
van. Aztán a mellette lévő whiskys üveg halomra vetette a tekintetét. Négy üres
üveg hevert a földön és az ötödig összetörve a sziklánál.
-
Remek. Már
annyira részeg vagyok, hogy hallucinálok – morogta.
Elfordulva az erdő szélén ácsorgó és őt figyelő
Caroline-tól, hátára feküdve figyelte a csillagokat és várta a kijózanodást
vagy az álmot, ami magával rántja a tudattalanság mezejére.
Egyszer csak egy árnyék jelent meg felette, egy nő árnyéka, bár
halvány és erőtlen volt ezen a hold fényes éjszakán. Az árnyék gazdája – akiről
most is azt hitte nem a valóságos –, letérdelt mellé és ölébe vonta az ősit, de
még mindig nem szólt egy szót sem.
- Caroline? –
kérdezte elcsukló hangon, de még mindig az gondolta ez nem a valóság, bár a
szíve vágyott titkon rá, hogy az legyen.
-
Csss –
nyugtatta.
Nem szólalt meg ekkor sem a szőke vámpír,
hanem megsimogatta a férfi arcát, aki az előbb keserves morgásával ellentétben
most a kellemes puha érintés hatására mordult fel, aztán belecsókolt az őt
simogató kézbe.
-
Szeretlek –
bukott ki belőle.
A szó minden kontroll nélkül, mintha nem lenne szűrő a szája és a
szíve között, valamint agya se akarta volna megvédeni az esetleges újabb
csalódástól. Minden védelmi vonala megtört és hagyta beszélni. Caroline erre szorosabban
vonta magához a férfit és egy percre se hagyta abba a simogatását.
-
Csss.
- Szeretlek.
Szeretlek téged. Évszázadokon át életem magányosan, egyedül csupán létezve mint
a hegyek vagy a patakok, de nem éltem, éreztem, szerettem. De te mindent
megváltoztattál. Felforgattál mindet bennem. Mássá tettél. Miattad nem akartam
többé elhagyni Mystic Falls-t. Itt akartam maradni, a közeledben lenni, ezért
telepedtem le itt. Meg akartalak hódítani téged. Akartam, hogy legyen kiút az
ürességből,
esély a változásra a számomra is. Egy apró kis reménysugárra vágytam, hogy én
is lehessek egyszer boldog egy igazi családban, egy társsal, aki szeret
feltételek nélkül. A vér köteléke nélkül, ami miatt megtűr. Egy olyan angyal
mellett mint te, ahol nem kell páncélt viselnem, mert lehetek önmagam, ha abban
az állapot sebezhető is vagyok. Melletted, veled akarok lenni Caroline.
Klaus nem tudta mi ütött belé a szavak áradatként
folytak belőle
és egy idő után nem is érdekelte, hogy kiadja magát csak könnyíteni akarta a
lelkén annak a szép illúziónak, ami Caroline Forbes alakjában testesült meg
előtte.
-
Holnap elmegyek
Mystic Falls-ból és hátra hagyok mindent, azt szeretném, hogy velem gyere
kedves.
Nem tudta miét is mondja ezeket az éjszakába a
valótlan hallucinációnak, de úgy érezte ki kell mondani, hogy magával akarja
vinni. Legalább egyszer kell, hogy maga is hallja kimondva, azt ami sosem
történhet meg, amit személyesen sosem merne a lánynak elmondani.
-
Veled tartok –
suttogta a szőke
vámpír csókot lehelve az ősi ajkaira, aki szomjas vándorként fogadta a
felkínált éltető nedűt.
- Holnap együtt …
– csuklott el a hibrid hangja és merült el az alkohol hatására az álom
tengerében.
-
Holnap együtt –
suttogta Caroline.
A szőke vámpír felkapta a hideggé váló földről Klaust és
elsuhant vele a Forbes házban. Szerencséjére a férfi rég be volt hívva, így
könnyedén a szobájába csempészhette. Ahol az ágyára fektetve levetkőztette az
alsó nadrágjáig, aztán a fürdőbe sietett egy lavór vízért és szivacsért. A
következő fél óra az ősi tisztogatásával töltötte, mialatt az összes rászáradt
vértől megszabadította. Megengedve magának, hogy megcsodálja a titkon szeretett
férfit alul öltözött mivoltában.
Magában eközben a történteken morfondírozott. Nem csak
azon amit, Klaus mondott neki – mikor azt hitte nem is valóság csupán illúzió
–, hanem a saját cselekedetei is. Legfőképp azokon.
Stefan elmesélte neki mit hallott a beszélgetés során
Hally és Klaus között. A szőke vámpír ekkor sietve távozott a Salvatore
birtokról mondván anyja várja otthon, de nem haza ment. Klaust indult keresni,
mert aggódott érte. Tudta jól a hibridek már halottak és nem állíthatja meg
mészárlásában az ősit. De vele akart lenni azokban a percekben, mikor a
hibridjei árulást dolgozza fel. Hazudott volna, ha ennek a tettének az okát
tagadja, mert pontosan tudta mi volt az. Szerelem. Szerelmes Klausba már
hónapok óta, az iskolában történt szabadító akciójától kezdve. Az a pillanat –
mikor az erős férfi karok tartották és az ősi azt mondta minden rendben lesz –,
volt az a perc, mikor a szívében a szerelem, boldogság és biztonság szinonimája
egy szó lett: Niklaus.
Sokáig titkolta ezt az érzést, de már nem bírt tovább
hadakozni ellene. Nem, amikor a férfinek szüksége volt valakire, aki mellette
áll, lelket önt belé és biztatva támogatja. Így hozzá kellett sietnie.
Pillantása ekkor az ágyra vándorolt a szeretet lényre,
aki mélyen aludt és békésen szuszogott, mintha megérkezett volna, ahová mindig
is tartott. De ez is történt. Ott volt, ahol lennie kellett, ott ahová
tartozott. Nála és vele.
-
Szeretlek Klaus,
veled tartok bárhová is mész – suttogta az alvó férfinak megerősítve a tó
parti ígéretét, mialatt mellé feküdt és szorosan hozzá bujt.
A hajnal korán köszöntött rájuk. Klaus előbb ébred fel
mint Caroline és csodálkozva pillantott körbe, hogy hol is van pontosan.
Legutolsó emlékképe szerint a tó partján volt éjjel, a hibridjei kivégzése után
csurom véresen és mocskosan. Aztán Caroline puha és gyöngéd ujjainak simogatást
hallucinálva az arcán. De oldalra pillantva egyszerre meglepődve, de mégis
boldogan nyugtázta nem lehetett a képzelet szüleménye, hanem a valóság volt.
Hiszen itt fekszik mellette az imádott lény, akit szeret.
-
Caroline –
suttogta, mialatt kisöpört a lány arcából egy kósza szőke tincset. –
Az enyém vagy már örökre – suttogta, végül visszahajtotta fejét a párnák közé.
Klaus megnyugvást érzet a szívében és boldogságot,
amilyet még sose. A szeretett nő itt volt vele. Nem kell iránta vágyakoznia titkon,
remélnie egyszer az övé lesz, mert már az övé. Itt fekszi mellette és tegnap
éjjel megígérte, hogy vele tart. Elmennek még ma Mystic Falls-ból és új életet
kezdenek ketten együtt szerelemben, mialatt egy család lesznek örökön-örökké
boldogan.
