22.fejezet: Szeretlek

Ajánlott szám: Alexandra Burke: The Silence.

Egy hete haragban vagyunk Damonnal, rám sem néz, csak elmegy mellettem, visszafokozott takarítóvá, mondván úgyis csak arra vagyok jó, meg hogy a véremben van a szolgaság. Dühből és sértettségből mondott szavak, de nem szabadna panaszkodnom, én akartam, hogy így viselkedjen velem.
Giuseppe változóban van, kevesebbet piszkálja Damont, elmegy olyan dolgok mellett, amibe biztosan belekötött volna régebben. Talán mégiscsak sikerült hatnom rá, lehet, hogy végre belegondolt a dolgokba. Anette vonásai sokkal kisimultabbak, most már nem sírja végig az éjszakákat.
A szobámban voltam, rágódva  a múlton, a jelenen, a jövőt, merengve azon: „mi lett volna ha…”. Igaza van Damonnak szükségtelen gondolkodni azon, mi történt a múltban, vállalnunk kell a tetteink következményét, azért vagyunk emberek, hogy gondolkodjunk.
-    Nagyon szarul vagy? – Jelent meg mellettem Tiffany.
-    Szenvedek a szerelemtől.
-    Nem értelek titeket. Szeretitek egymást. Menj oda, erőszakold meg, vallj neki szerelmet, és éljetek boldogan az örökkévalóságig.
-    Képtelen lennék letámadni ezek után.
-    Csak vicceltem.
-    Damon nem szeret engem, ez a szerelem egyoldalú.
Borzasztóan fájt ezt kimondani, néha sokkalta könnyebb homokba dugni a fejünket. A rejtett titkok nem fájdalmasak, egy dobozba vannak zárva, mélyen, a kulcs pedig elveszett.
-    Elizabeth, a szívedre hallgass, az súg igazságot.
Tiffany eltűnt, szavai még percekig vízhangzottak a fülemben. A szív jó utat mutat, de csak az aggyal karöltve, mert az érzések becsapatók, irányíthatók.
Giuseppe ragaszkodott az ebédhez, bár csak egy ember volt a családban. Főztem húslevest, rántott húst, tört krumplit, de egy falat se ment volna le a torkomon az asztal mellett, még jó, hogy a szolgák nem esznek az urakkal. Katherine is helyet foglalt Damon mellett, legszívesebben a fejére öntöttem volna a levest.
-    Elizabeth, gyere, te is egyél velünk! – Húzta ki a széket Anette.
-    Nem hiszem, hogy…
-    Ez parancs!
-    Rendben.
Össze volt szűkülve a gyomrom, éreztem a negatív energiát, ami Katherineből áradt. Megpróbáltam kizárni, mintha köd lenne arra, vagy csak üres székek, de folyamatosan éreztem, ahogy megvetve bámul.
-    Miért ülhet le az asztalhoz egy cseléd? – Finnyáskodott Katherine.
-    Rangosabb vagyok, mint te. Kivel feküdtél le, hogy a nemesek közé kerültél?
Damon lerántotta a székre Katherine, mikor a nagyságos asszony felpattant, hogy nekem essen. Szerelemem szemei szikrákat szórtak, rögtön le is szegtem a fejemet. Az étkezés csöndben zajlott, néha Stefan feldobott valami ostoba témát, hogy ne legyen akkor a csend, de igazából jéghideg volt a hangulat.
-    Most azt gondolod, hogy te vagy a hős, hogy visszahoztad az anyját? – Tért vissza Katherine az összetűzésünhöz.
-    Hát, többet teszek érte, mint te. Nem sokat segít, hogy csak néha megbaszatod magad, meg egész nap csak henyélsz.
-    Elizabeth! Irány a konyhába, azonnal! – Kiabált rám Damon.
Sértetten felpattantam az asztaltól, majd mérgembe bevágtam a hűtőajtót, miután kivettem magamnak egy zacskónyi vért. Damon mögöttem állt, majd a falnak szorított, és a csuklómat szorította.
-    Megtanulhatnál viselkedni.
-    Én? Nem vagyok a csicskása.
-    Miért? Mid van, Elizabeth? Mindent elvesztettél. Minden az enyém, ami a tiéd volt. Enyém a rangod, a pénzed, a szüzességed, a szíved, mindened.
-    Nem függök tőled.
-    Egész életedben tőlem függtél, egyetlen szavamért a kútba vetetted volna magad, és ez most sincs másként.
-    Nem érzek irántad semmit.
-    Nem?
Damon ajkai az enyémre tapadtak, mely olyan volt, mint egy korty a sivatagban, vagy mint egy forró tea az északi sarkon. A nyakába csimpaszkodtam, ő is elveszett a pillanatba, összeölelkezve csókolóztunk, nem engedvén levegőhöz jutni a másikat. Egyszerre eszméltünk, és pörgött le előttünk a Jhonos dolog, majd elreppentünk egymástól.
-    Szóval nem jelentek neked semmit?
-    Hagyj békén! – Törtek utat a könnyeim, és el akartam futni, de Damon megragadta a karom.
-    Mond, hogy sajnálod. Valld be, hogy megbántad.
-    Nem bántam meg, de ha úgy is lenne, akkor se mondanám, mert nincs semmi értelme.
-    Elizabeth… - suttogott a számba Damon.
-    Eressze el!
Kitéptem magam a szorításból, majd elfutottam, és magamra zártam a szobám ajtaját. Miért ilyen nehéz elengednünk egymást? Miért nem tud már végre megutálni? Egyáltalán miért kellett megcsókolnia? Nem akarom, hogy érdekeljem, nem akarom, hogy bármit jelentsek neki.

Damon:
Miért gyengülök el folyton a közelébe? Akármennyire is küzdök ellene, mindig erősebb a késztetés, hogy megcsókoljam, hogy átöleljem. Egyik oldalam vadul vágyik rá, a másik oldalam nem akar tőle semmit, csak egyszerűen szeretni.
-    Damon, beszélgessünk. – Jelent meg az ajtóban anya.
Az is lehet, hogy már rég ott állt, nem tudom, fogalmam sincs, hogy az előző öt percben mi történt körülöttem. Utálnom kéne Őt, gyűlölnöm, amiért Jhonnak adna magát, de nem tudok egy gusztustalan kis pondróként tekinteni rá.
-    Ne kínozd már magad! Menj oda hozzá, beszéljétek meg, és béküljetek ki!
-    Ezen nincs mit megbeszélni. Lefeküdt valaki mással, ez tény, ezen nincs mit megvitatni.
-    És ez miért is idegesít téged? Ha jól tudom, csak barátok vagytok…
-    Csak… Az zavar, hogy tudja, hogy utálom Jhont, erre direkt pont vele hempereg össze.
-    Te meg Katherine-nel, akit meg ő utál.
-    Muszáj mindig igazadnak lennie?
-    Én csak kimondom, amit te nem mersz. Mit érzel iránta?
-    Semmit.
-    Ezt még gyakorold, hátha te is elhiszed.
Anya méltóságteljesen felsétált a lépcsőn, majd eltűnt a szobájában, nekem semmi kedvem nem volt felmenni Katherine-hez. Annyira nem izgat, hogy az szinte már fáj.
Bevetettem magam az erdőbe, majd leparkoltam egy vízesésénél, és kacsáztam a vízbe. Olyan jó lenne visszapörgetni az időt, annyira jó lenne, ha nem feküdt volna össze Jhonnal. Fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta.
Egy fekete tollgombóc szállt le a vállamra, és boldogan hozzádörgölőzött az arcomhoz. Fogalmam sincs, hogy mindek örült ennyire, nem szokott így viselkedni.
-    Mi a helyzet, haver?
-    Úgy tűnik, hogy nemsokára boldog családapa leszek.
-    Gratulálok. Nem is tudtam, hogy ilyen komoly már a dolog.
-    Mi nem basszuk úgy el az időt, mint ti. Te is szereted Elizabethet, és ő is téged, erre meg tököltök.
-    Én nem…
-    Add be valaki másnak. Ha sokáig duzzogsz, akkor még elcsábítja az a Nick. Tegnap is küldött neki egy csokor rózsát, tegnapelőtt meg csokoládét, lehet, hogy ma este magát küldi egy masnival átkötve.
Miért nem tudok én erről? Persze, azért, mert mostanában sosem beszélgetünk Elizabethel. Annyira szeretek hozzábújni, hallgatni, ahogy csicsereg nekem, miközben zavarba van a közelségemtől. Miért van ekkora hatással rám?

Elizabeth:
Kedves volt Nicktől, hogy ajándékokat küldött, de nem akarok járni vele. Nekem csak egy valaki kell, de Ő nem lehet az enyém. Emily egy fél órát csicsergett nekem, hogy jöjjek már össze Damonnal, de felesleges szót pazarolni erre, most már úgy is mindegy.
Előkotortam a naplómat a fiókból, és olvasgatni kezdetem.

Kedves Naplóm!

A múlt éjszaka is Damonnal álmodtam, egy réten voltunk, boldogan ölelkeztünk, már majdnem megcsókolt, mikor darabokra hullott az álom, és egy feneketlen kútba zuhantam. Fuldokoltam a víztől, mikor egy kötél ereszkedett le hozzám, majd húzni kezdett felfelé valaki. Már majdnem elértem a kút tetejét, mikor megpillantottam Damon, aki gúnyosan vigyorgott rám.
-    Sosem érsz el hozzám! Maradj csak lent a sötétben, egyedül, mert nekem nem kellesz!
Zokogva keltem, a lepedőm a földön volt, az egész szobám romokban hevert. Mostanában úgy ébredek, hogy minden darabokra van törve, én pedig kimerült, és véres vagyok. Zach azt mondta, minden éjszaka, különböző időpontokban őrjöngeni kezdek, és széttépem a párnákat, összetöröm a vázákat, szétdobálom a ruhákat. Mindig vasfűvel bénít le, hogy lenyugodjak, de én nem emlékszem semmire. Meg fogok őrülni! Néha úgy érzem, mintha a falak közelítenének, főleg esténként tőrt rám a pánik, hogy örökre a szoba rabja leszek, egyedül, magányosan, megkeseredve.
Damon, annyira…annyira… Miért nem vagy velem?
Becsuktam a naplót, nem bírtam tovább olvasni, rettegtem az éjszakától, rettegtem az egyedülléttől, féltem, hogy az őrület magával ragad, féltem, hogy kárt teszek valakiben. Már naplemente volt, lassan minden sötétbe borul, Varjú és Emily úgy döntött, hogy az erkély előtt rak fészket, hátha pozitív hatással lesz rám a boldogságuk. Hírtelen papírt ragadtam, majd írni kezdtem az érzéseimet, feladtam.

Damon:
Mikor már feljöttek a csillagok az égre, csak akkor indultam haza, már épp mentem volna be a házba, mikor Varjú a hajamba kapaszkodott, és húzni kezdett. Elizabeth szobájában sötétség volt, a fán pedig egy pofás kis fészek díszelgett. Felsuhantam az erkélyre, közelebbről is szemügyre vettem az ügyködő madarakat, majd megpillantottam az egyik ágra tűzött levelet.

Kedves Damon!
Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy olyanok vagyunk, mint a madaraink? Szeretik egymást, de sosem lehetnek együtt, mert két különböző világhoz tartoznak. Tévedtem, a szarkák a varjúfélék családjába valók, úgyhogy mégse választja el őket túl sok minden egymástól. Ez az egész dolog nem Katherine-ről, nem Jhonról, vagy Elenáról szól, hanem rólunk. Nem ők állnak kettőnk közé, hanem mi magunk.
Talán nem is olyan nagy az az árok, mint amilyennek tűik. Az ajtó nyitva, rajtad áll, hogy miképp döntesz.
Gyere be!

Elizabeth

Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a szobába. Minden csillogott-villogott, látszott, hogy alaposan ki van takarítva. Elizabeth a kedvenc fehér  ruhámban volt, a kanapéban ült, egy könyvel a kezében. Lassan felnézett, nem hiszem, hogy számított rá, hogy bejövök. Felpattant a fotelből, majd elém sétált, de nem mondott semmit, csak a szemembe nézett, és könnyezni kezdett. Akaratlanul is az arcához nyúltam, hogy letöröljem a könnyeit, majd egy erős lökésnek hála a fotelben találtam magam. Elizabeth az ajtónál állt, látszott, hogy vívódik, majd az is, ahogy elveszti a harcot, és végleg megtörik az akarata alatt.
-    Nem történt semmi Jhonnal, csak azt akartam, hogy utálj!
Esténként imádkoztam azért, hogy ezt halljam, könyörögtem, hogy kiderüljön, ez az egész csak egy rossz vicc, és most, hogy megkaptam, ostorcsapásként ért. Nem tudtam, hogy most dühös legyek, hogy becsapott, vagy örüljek, hogy csak az enyém.
-    Nem bírtam, hogy nem viszonzod az érzéseim, úgyhogy inkább eltaszítottalak magamtól. Ez csak azért sikerült, mert tudtam, hogy hogyan fogsz reagálni. Damon, a barátok nem lesznek féltékenyek.
Elizabeth előttem térdelt, potyogtak a könnyei, a kezemet szorította, az ujjaink összefonódtak, majd közelebb hajolt hozzám, de nem csókolt meg, csak a szememet pásztázta.
-    Mit érzel te irántam? - Kérdezett rá a lényegre.
-    Szeretlek.

Elizabeth:
Nem hittem el, hogy mit hallok. Nem hittem el, hogy végre kimondta, nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik.
-    Tessék?
-    Jól jegyezd meg, mert nem mondom ki még egyszer. – Súgta, majd megcsókolt.
A csókja még édesebb volt, mint reggel, tiszta érzelemmel teli, szomjúságoltó, a legjobb gyógyír. Nem fájt már a lelkem, nem féltem tőle, hogy megőrülök, a falak sem riasztottak, ott volt velem akire támaszkodhattam, ott volt aki mindennél jobban szerettem.
-    Feküdj be az ágyba, mindjárt jövök.
Bebújtam az ágyba, és vártam, hogy visszatérjen. Ezzel az egyetlen szóval, hogy szeret, olyan boldoggá tett, mint még életemben soha senki. Hosszú percekig a fellegekben jártam, úgy éreztem, végre eljutottam oda, ahova mindig is akartam.
Egy csokor nőszirommal tért vissza, majd a rózsát kivitt a folyosóra, és a szerelmünk virágát tette az asztalomra. Amikor megjelent mellettem az ágyba, azonnal a karjaiba omlottam, ő meg csak jól derült rajtam.
-    Mondd még!
-    Mondtam, hogy csak egyszer mondom ki.
-    Annyira szeretnék önző lenni, és csak magamnak akarni.
-    Ezért lennél önző?
-    Ne is figyelj rám! Ez úgy sem lehet, én vagyok a jó kislány…
-    Na várj, ez új nekem! Te lennék a jó kislány? Miért is?
Nem válaszoltam semmit, ez amúgy is csak egy költői kérdés volt. Mélyen beszívtam az illatát, bízván abban, hogy erőt ad nekem.
-    Bebizonyítom, hogy mi állunk kettőnk közé!
Felkönyököltem, és a szemébe néztem, próbálva magabiztosnak tűnni, de a lelkem remegett. Az istenért nem sikerült kinyögnöm, amit akartam. Olyan hülye helyzet volt, ez fordítva szokott történni.
-    Nem akarsz járni velem?
Damon meglepetten pislogott, erre ő sem tudott azonnal reagálni. Úgy nézett rám, mintha bolond lennék, majd apró mosoly jelent meg a szája szélén.
-    Én most Katherine-nel vagyok.
-    Elenát elhagytad Katherine-ért, Katherine-t pedig Elenáért. Miért velem kivételezel?
-    Mert úgyse tartana sokáig. Úgyis visszamennék hozzá.
-    Honnan tudod, hogy nem fog működni, ha ki sem próbálod? Hogyan mondhatod a spárgára, hogy utálod, ha meg sem kóstoltad? Te még sosem képzelted el, hogy milyen lenne kézen fogva sétálni, randizni, andalogni a parkban?
-    És mit érek az álmodozással, ha a valóságban Katherine kell? Nem érted, hogy ezt nem tudom még neked megadni?
-    Értem, csak… Rossz mindig a másodiknak lenni.
Szomorú voltam, kezdek beleroskadni abba, hogy mikor már majdnem elérem a boldogságot, hirtelen minden darabokra törik körülöttem. Mikor viszont felidézem magamban azt a szót, amit Damon súgott nekem, azt a szót, amiben benne volt minden rejtett érzelme, ismét melegség jár át.
-    Viszont van valami, amit megadhatok neked… - Csókolt bele Damon a nyakamba.
-    Minek, ha utána úgyis visszamész Katherine-hez? – csuklott el a hangom a feltörő sírástól.
-    Most elszomorítottalak. Egyszerűen nem tudok szétszakadni. Hidd el, annyira, de annyira boldoggá tudnálak tenni, és foglak is, csak várt még egy kicsit. Te egy valóságos angyal vagy, a lelkem másik fele, de előtte el kell szakítanom magam az ördögnőtől.
-    Értem. – Suttogtam, küzdve a sírással.
-    Nézz a szemembe, és olvasd ki belőle, hogy mit érzek irántad.
Mindig úgy gondoltam, hogy a kékszemű emberek szemében nincs érzelem, de abban a pillanatba Damon szemében ezer érzés kavargott. Láttam a szerelmét, nem lángoló, vak tini szerelmet, hanem egy tiszta, törékeny érzelmet, amit ő képtelen szavakba önteni.
-    Szeretlek, Damon! Mindennél jobban szeretlek!
Úgy csókoltam meg, mintha ez lenne életünk utolsó csókja, pedig tudtam, hogy ez a kapcsolatunk kezdete. Elfogja hagyni értem, engem fog szeretni, az én kezemet fogja fogni. Szinte egybeolvadt a lelkünk, éreztem, ahogy simogat a szeretete. Nem tudom szavakba önteni ezt az érzést, azt hiszem ez az, amire mindig is vágytam, hogy valaki így érezzen irántam. Ez az együttlét nem arról fog szólni, hogy ki mennyire tudja kielégíteni a másik vágyait, vagy hogy megütöm-e Katherine mércéjét, hanem arról, hogy mit jelentünk egymásnak. Nem is éreztem magam embernek, a fellegekben repkedtem, akár egy angyal, és az ördögnek titulált Damont is magammal repítettem.
Éreztem, ahogy lehúzza a ruhám zipzárját, ez rántott vissza a valóságba, ahol Damon teljesen hozzám simult, csak ennyire távolodott el, hogy megszabadítson a ruhámtól. Pontosan tudta, hogy hol volt a legérzékenyebb pontom, ő maga harapott meg, előnyt élvezett ezen a téren. Mikor nyelve a forradásra siklott, a fejem búbjától a lábujjaimig forró bizsergés járt át, most már a testi egyedsülésre is vágytam, nem csak a lelkire. Akartam hallani Damon visszafogott sóhajait, vágytam rá, hogy az élvezet elragadjon, hogy olyan közel tudhassam magamhoz, amennyire csak lehetséges. Kezem felfutott a hátán, Damon nekem nyomta a csípőjét, mitől mind a ketten felnyögtünk, majd halk kuncogásban törtünk ki.
-    Imádlak, te bolond kis szarka.
-    Én is, kisördög.
-    Elizabeth, nagyon szeretlek. – Suttogta a fülembe, majd ismét a nyakamba csókolt.
Ez a szó meghatározta az egész életem, és az egész éjszakámat. Most Zach nem az őrült sikításomra fog felébredni, ha egy teljesen más hangra…