21.fejezet: Amikor betelik a pohár

Reggel direkt hamarabb felkeltem, hogy megtudjam írni, remélem tetszeni fog. Jó olvasást mindenkinek.
--------------------------------------------------------------------------------------------------

Három nap telt el azóta, hogy vámpír lettem, és Damont azóta nem láttam. Folyamatosan az iskolában van, vagy Katherine-nél. Egyszerűen lehetetlenség kiigazodni rajta, azt mondja majd segít leküzdeni a szomjam, erre meg a közelembe se jön. Egész jól bírom amúgy, Stefan sokat segít. Azt mondta, ha szépen lassan adagolom magamnak a vért, és nem vedelek be egy tasakkal minden nap, akkor nem lesz semmi baj. Ő mindig olyan gondoskodó, védelmező, mint egy jó testvér, Damon pedig a kiismerhetetlen, szeszélyes, önfejű, csábító.
Mikor lementem a nappaliba, összefutottam a mérges Anette-vel, aki föl-alá járkált, és nagyon zaklatottnak tűnt.
-    Mi történt?
-    Katherine ideköltözik. Damon a fejemhez vágta, hogy elég nagy már ahhoz, hogy maga hozzon döntéseket, úgyhogy ne szóljak bele az életébe.
Szuper lesz összefutni minden nap Katherine-nel. Úgy érzem, a szobámban leszek, Zach házába amúgy sincs beinvitálva. Nem értem Damont, mi történt, hogy ennyire belehabarodott Katherine-be?
A szerelmesnek tűnő pár megérkezett, Katherine egy hatalmas bőrönddel, és az az idegesítő macska sétált mögötte, aki lebirkózta pár nappal ezelőtt Varjút. Katherine úgy nézett rám, mintha valami gusztustalan féreg lennék, majd motyogott valamit, és eltűnt.
-    Damon, beszélhetnénk?
-    Mondjad.
-    A szobámba.
Damon kelletlenül követett, direkt emberi sebességgel közlekedtem, nem akartam, hogy visszamenjen a barátnőjéhez. Ésszel fel nem foghatónak tartottam, hogy hogyan képes egyik napról a másikra teljesen kifordulni önmagából.
-    Minek költözött ide?
-    Mert a barátnőm, és amúgy nem sok közöd van ahhoz, amit csinálok.
-    Most miért viselkedsz így velem? Néhány nappal ezelőtt…
-    Nem vetted még észre, hogy folyamatosan csak a múlttal törődsz? Én megmondtam, hogy csak barátok vagyunk, ne képzelj bele többet.
-    Szóval nem jelentek neked semmit?
-    A barátom vagy, kedvellek, de ennyi, és nem több.
-    Oké.
Na most szakad el a cérna! Féltékenykedett, megütött azért, mert azt hittük lefeküdtem Jhonnal, erre most meg az arcomba vágja, hogy nem érez irántam semmit? Ha csak a barátom lenne, nem rendezett volna jelenetet.
Mikor kiment a szobából, akkor omlottam igazán össze. Mindig, amikor már csak egy hajszál választ el attól, hogy bevallja, hogy szeret, mindig akkor esek egy hatalmasat. Kiderült, hogy jegyesek vagyunk, ő hallani sem akart az egészről. Szakított Elenával, erre összejött Katherine-nel. Akármi is történik, én csak a tartalék vagyok számára, valaki, akihez fordulhat, ha már minden kötél szakad, de addig nem vagyok túl fontos neki. Azt hiszem, ezt nevezik kihasználásnak. Visszaél azzal, hogy szeretem, mond egy pár szép szót, hogy megenyhüljek, aztán pofára ejt. A falhoz vágtam az egyik vázát, majd a következőt, és fél órán belül az egész szobám úgy nézett ki, mintha tornádó rombolt volna benne. Jól van Damon, ha nem akarsz tőlem semmit, akkor barátok se legyünk. Viszont csak úgy nem fog elengedni, Olaszországba is utánam jött. El kell érnem, hogy ő taszítson el, hogy ő akarja azt, bárcsak ne találkoztunk volna.
-    Gilbert lakás.
-    Elizabeth Thrushwood vagyok, John Gilbertel szeretnék beszélni.
-    Mit akarsz Elizabeth?
-    Kéne a segítsége!

Damon:
Elizabeth jól kiakadt tegnap, pedig én megmondtam neki, hogy mi a helyzet. Semmi értelme ennek a próbának, ha leszarom Katherine-t. Épp az a lényege, hogy eltudom-e hagyni, de úgy nem lesz nehéz, ha nem is látom.
Semmi kedvem nem volt ehhez a gyűléshez, de ha a Tanács tagja vagy, az kötelezettségekkel jár. Összegezték, a vámpírtámadásokat, amik nullára csökkentek, mivel már elég régóta tasakon élünk. Ezt viszont észrevették, úgyhogy verbénázzák az össze őrt, így a testi erőszakhoz kell majd folyamodnunk.
Mikor véget ért a megbeszélés, indultam volna haza, de Jhon megállított. Mit akar ez a hülye barom?
-    Visszaadná ezt Elizabethnek? Tegnap este nálam maradt.
Férfiasan intéztem el a dolgot, bemostam neki egy akkorát, hogy a padlón kötött ki, majd gúnyosan rávigyorogtam. Felrántottam a gallérjánál fogva, majd mélyen a szemébe néztem.
-    Ennyire hülyének néz? Nem fogom másodszorra is bevenni ugyanazt a trükköt.
-    Kérdezze meg Elizabethet, ha nekem nem hisz!
-    Ugyan már, miért feküdt volna le magával?
-    Mert el volt keseredve, és én megvigasztaltam.
Megint bemostam neki egyet, majd a zsebembe rejtettem a melltartót, és hazaszáguldottam. Elizabeth összerezzent, mikor meglátott, gondolom látható volt, hogy mérges vagyok.
-    A szeretőd küldi. – Nyújtottam át neki a melltartót.
Nem számított rá, hogy a tudtomra jut a kis afférja, lesápadt, gyorsan elvette az árulkodó nyomot, majd a fiókjába rejtette, és hátrálni kezdett tőlem. A fal, és közém szorult, és láthatóan rettegett.
-    Válaszolj nekem őszintén. Megtörtént, vagy nem történt meg?
-    Megtörtént.
Ez volt az a pillanat, mikor betelt a pohár, de most nem bántottam. Eltűntem a szeme elől, és tombolni kezdtem. Megfogtam egy whiskys üveget, lehúzta a felét, majd a maradékot a beszélgetős kanapéra öntöttem, és felgyújtottam. Mindent, ami Elizabethez köt, megsemmisítek, nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. Kidobni nem fogom a házból, úgy sincs hova mennie, de nem akarom, hogy bejöjjön a Vendégházba, maradjon csak Zachnél. A lángoló kanapét kihajítottam a kertbe, lássa ő is, hogy vége. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös. Múltkor nem az ő hibája volt, kiütötték, de most tiszta fejjel bújt ágyba azzal a féreggel. Rettegett tőlem, olyan volt, mint egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy megnézte a karácsonyi ajándékát, ez nem színészkedés volt, tényleg lebukott. Hogyan tehette ezt? Ráadásul azzal a mocskos féreggel!?
Anya elképedve nézte, hogyan tombolok, nem mert közbeszólni, bár őt sosem bántanám.
-    Damon…
-    Mi van, anya?
-    Mi a baj?
-    Az a ribanc Elizabeth a baj!
-    Ne beszélj így róla, annyira szeret az a lány.
-    Jah, annyira szeret, hogy lefeküdt Jhon Gilberttel.
-    Ez lehetetlen! Ő nem tenne ilyet.
-    Pedig megtette.
-    Nem lepődöm meg, hogy téged folyton átvágnak a nők. Egy ilyen gyenge jellemet, nem nehéz palira venni – szólt bele gúnyosan az apám.
-    Már csak az kellett, hogy maga is beleszóljon.
Furcsa, de egyszerűen természetellenesnek hatott, ha letegeztem volna az apám. Úgy nőttem fel, hogy magázom, ezzel megadván neki a tiszteletet, akármennyire is nem tiszteltem néha. Utál, és én se szeretem, de akkor is az apám, én pedig a fia vagyok. Sosem értettem, miért nem szeret, mármint persze, tudtam, hogy engem hibáztat anya haláláért, de lehetetlennek tartottam, hogy ezért utáljon egy életen át. Sosem mondta el, hogy mi a baja velem, sosem ültünk le beszélgetni, elmart maga mellől, én pedig eltemettem az érzéseimet, úgy nem fájt annyira.
-    Giuseppe, kérlek, ne bántsd Damont.
-    Sosem tanul a hibáiból. Idehozza azt a sátánfajzatot, aki tönkretette a családunk életét, aztán meg sajnáltatja magát, mert az a cselédlány átvágta. Szánalmas vagy, fiam!
Faképnél hagytam az egész társaságot, majd felmentem Katherine-hez. A bánat legjobb orvossága a sex, és ehhez Katherine nagyon is ért. Igaz volt az, amit Elizabethnek mondtam, hogy ő a lélek, és Katherine a test. Az viszont szomorú, hogy csak egy játékszernek tekintem a saját barátnőm. Egykoron szerettem, vakon, elragadtatva, de csak átvágott. Csalódtam benne, és tényleg már csak az emlék köt hozzá. Egy kígyó, aki megbűvöli a férfit, és a mérget csöpögtet a vérébe. Örökre beivódott a szervezetembe, és tudom, hogy sosem fogom tiszta szívből utálni.

Elizabeth:
Damon kiakadt, és még a lelkizős kanapét is felgyújtotta. Fájt, nagyon fájt, de tudom, hogy rosszabb lenne, ha hiú ábrándokba ringatnám magam, és folyamatosan csak arra kellene ébrednem, hogy egyedül vagyok. Persze, van egy szerető húgom, és ott van nekem Stefan, legjobb barátnak, de egy szerető társ, egy szerető férfi nincs az életembe. És lehet, hogy Nick udvarol nekem, és helyesnek is tartom, de nem érzem úgy, hogy meghalni is képes lennék érte. Damonért meghaltam, meghaltam azért, hogy ő boldog legyen. Annyi mindent tettem érte, és erre nem volt semmi hála. Játszadozott velem, kihasznált, hülyére vett.
Hallottam az előbb, hogy az apja hogyan beszélt vele, és bár Damon nem mutatja, de nagyon is tudom, hogy ez fáj neki. Nem kéne, hogy ez érdekeljen, nem kéne, hogy törődjek vele, de nem akarom, hogy szenvedjen.
Anette zokogott a szobájában, Giuseppe nem tudom merre volt. Benyitottam, mitől egy percre abbamaradt a sírás, majd Anette a nyakamba ugrott, és ismét zokogni kezdett.
-    Elizabeth, én belepusztulok ebbe, hogy folyamatosan marják egymást. Hogy viselkedhet így a fiával? Hiába mondok neki bármit, neki még a globális felmelegedés okozója is Damon. Logikátlan hülyeségeket gondol, mindenért Damon okolja, és hajthatatlan. Pedig annyira, de annyira boldog volt, mikor megszületett, olyan büszke volt rá, úgy babusgatta, mutogatta mindenkinek, áradozott arról, hogy neki milyen erős egy fia van, aztán mikor meghaltam, minden megváltozott.
Damon kisgyerek volt, mikor az apja megutálta, elképzelhető, hogy ezért ilyen kiismerhetetlen a személyisége. Nem volt akinek meg kellett volna felelnie, mert az apja lemondott róla, így mindig csak az adott szituációnak felelt meg, és önmagának. Nem kéne ebbe belefolynom, ki kéne mennem innen, és leszarni, hogy mi van Damonnal, de nem megy. Anette annyira el van keseredve, hogy félek belebetegszik a bánatba. Damon pedig nem élné túl, ha elveszítené az anyját most, hogy ismét visszakapta.
-    Hol van a férje?
-    Az udvaron.
 Akkor is meggyőzőm ezt a begyepesedett öregembert, hogy érdemes a fia a szeretetre, hisz Damon egy érző lélek, csak kicsit kisiklott az élete. Vigyázni akarok rá, és nem érdekel, ha nem tud róla, vagy ha nem hálálja meg, de az őrzőangyala akarok maradni, titokban, fájdalom nélkül.
Giuseppe még komorabb lett, amint meglátott, majd türelmetlenül karba fonta a kezeit, és várakozva rám meredt. Igazából fogalmam sincs, hogy mit is kéne mondanom, elég nehéz lesz meggyőznöm az öreget.
-    Beszélhetnénk?
-    Mit beszélgessek én a fiam szeretőjével?
-    Nem vagyok a szeretője!
-    El is felejtettem, hogy kidobott azok után, hogy más ágyába bújtál bele. Nem is tudom, mit vártam egy Thrushwoodtól…
-    Az apámat is bolondnak tartotta?
-    Nem, ő egy rendes ember volt, akárcsak a neje, de a nagybátyád megfertőzött téged, meg a húgodat is az őrültségével.
-    Miért is vagyok én örült?
-    Most tényleg kezdjem el sorolni?
Mérhetetlenül gyűlölöm azokat az embereket, akik csak az érme egyik oldalát figyelik meg, képtelenek arra, hogy meghallgassák a másikat is. Egy olyan dologért utál, amiről nem is én tehetek. Ahogyan Damon sem tehet arról, hogy az anyja leesett a fáról.
-    Bánjon jobban a fiával!
-    Azt nem te mondod meg nekem, hogy mit tegyek!
-    Én ismerem Damon, tudom, hogy mennyire fáj neki, hogy utálja. Kérem. Vagy talán az ön apja arra nevelte magát, hogy gyűlölje a saját fiát?
-    Az apám kiállhatatlan ember volt, sosem lehetett neki megfelelni.
-    Nem veszi észre, hogy maga is ugyanígy bánik Damonnal? Ha tudja, hogy milyen érzés, akkor miért csinálja ezt?
-    Nem kell a segítséged, Elizabeth! Nincs jobb dolgod, mondjuk Jhonnal hancúrozni? – szólalt meg mögülem egy dühös hang.
Damon megragadta a karom, majd egészen a hátsókertig elrángatott. Nem szólt egy szót se, csak vonszolt maga után, olyan erősen szorítva, hogy féltem eltörnek a csontjaim. Nekivágott egy fának, amit nem vett túl jó néven a gerincem, majd a törzséhez szorított, és a torkomat kezdte szorongatni.
-    Ha jól emlékszem, nem kértem, hogy békíts össze az apámmal.
-    Csak segíteni akartam.
-    Te ne segíts nekem! Csinálj úgy, mintha soha ez életben nem ismertük volna meg egymást. Mert én ezt teszem, nem vagy nekem más csak egy kis ostoba liba, akivel néhanapján elszórakozom. Szépen bevetted a mesét, hogy számítsz nekem, pedig csak kihasználtalak.
-    Hazudsz! Annyi esélyed lett volna rá, hogy lefeküdj velem, mégsem tetted.
-    Az csak a hatás kedvéjért volt. Mond csak, ki a jobb az ágyban, Jhon, vagy én?
Ha most az válaszolom, hogy ő, akkor lőttek az egésznek, feleslegesen paktáltam le Jhonnal, ezzel elérvén, hogy tartozzam neki. Ha viszont azt mondom, hogy Jhonnal jobb volt, akkor meg tényleg elveszítem. Még reménykedik abban, hogy azt mondom, csak szórakozom, nem történt semmi, látom rajta, hogy ezt várja, de nincs értelme az elmondanom az igazat. Ő Katherine-nel van, soha a büdös életbe nem lenne esélyem nála, hiába mondja.
-    Igen, sokkal jobb volt vele, mint veled!
Damon arca elváltozott, a szorítás erősödött a nyakam körül, féltem, hogy letépi mérgében a fejem. Lassan a fülemhez hajolt, és rekedt hangon suttogni kezdett.
-    Akkor rohadj meg vele együtt! Ugye tudod, hogy most hullott darabokra a kapcsolatunk?! Ha lehozod nekem a csillagokat az égről, sem bocsátom ezt meg neked. Örökre elvesztettél Elizabeth, remélem örülsz.
-    Sosem volt köztük semmi, nincs mit elvesztenem.
-    Te csak azt hiszed. A világ legboldogabb nőjévé tudtalak volna tenni, ha kicsit türelmesebb vagy, de te elcseszted, úgyhogy idd csak meg a levét!
Damon eltűnt, egyedül maradtam, csak Varjú és Csipcsirip ült a fán, akik szerelmesen bújtak a másikhoz. Legalább nektek összejött. Igaza volt Damonnak, mikor azt mondta nekem, hogy mindig csak a múlttal törődök. Ha akkor anno belém tudott volna szeretni, akkor minden rendben lenne, de ez nem jött össze, és az élet nem ad második lehetőségeket. Felesleges harcolnom egy olyan dologért, ami sosem lehet az enyém.

Damon:
Hogy lehetettem ilyen hülye, hogy reménykedtem abban, talán csak átverés az egész? Dühös vagyok rá, de a másik oldalam pedig olyan szívesen megbocsátana neki. Annyira vágyom rá, hogy a karjaimban tartsam, hogy halljam ahogy azt mondja, szeret. Hogy érezzem az illatát, hogy vele aludjak. De enne vége! Ki kell irtanom magamból, el kell, hogy érjem, hogy csak egy gusztustalan ribancnak lássam. Még Katherine sem vigasztal meg, egyszerűen nem vágyom rá, se lelkileg, se testileg. Nem köt már hozzá semmi, semmi az ég világon. Elhagyni viszont nem fogom, nem akarok egyedül maradni. Elizabeth, miért csináltad ezt?