33.fejezet: Madárcsata

Két hete teljesen egyhangú az életünk, Damon hazajön a munkából – valamikor fél hét felé -, és annyira fáradt, hogy semmi időnk nincs egymásra. A madarak ráadásul veszélyben vannak, egy vetési varjú Emily múltjából bosszút forral ellenük, és ide akarja hozni az egész csapatát. Damon és én úgy döntöttünk csapdát állítunk nekik, de eddig még semmire nem jutottunk.
-    Játszunk? – Simítottam végig a hasán, mikor ledobta magát az ágyra.
-    Persze.
Ahelyett viszont, hogy megcsókolt volna, felpattant, és egy társasjátékkal a kezében tért vissza. Ki nevet a végén-eztünk, és eléggé kellemetlenül éreztem magam, hogy a pasimmal társasozom, ahelyett, hogy valami olyasmit csináljunk, amit a felnőttek „játéknak” szoktak nevezni. Egyszer csak megszólalt a csengő, de nem állt senki az ajtóban, helyette egy hatalmas doboz díszelgett a lábtörlőn. Az banános dobozban egy édes kölyök kutya volt, de senki nem volt tőle lenyűgözve. Felvittem a dobozt a szobánkba, a kutya azonnal össze is pisilte magát, amit Damon nem díjazott túlságosan. Túl macerás lenne a kutyussal törődni, főleg most, hogy egy csapat varjú akarja széttépni a madarainkat, így elbűvöltem a kutyát, hogy ha pisilnie kell, akkor ugasson.
-    Azt nem mondtad neki, hogy ugasson, ha szarik – jegyezte meg rosszállóan Damon, mikor a kutyus bekakilt.
Frissítettem az igézést, majd a pincéből felhoztam egy újabb dobozt, remélvén hogy ezt már nem piszkítja össze.
-    Olyan édes, nem?
-    Nem.
-    Most mi bajod a kutyával? Félsz, hogy jobban szeretem nálad?
-    Talán. – Mondta morogva Damon, majd magára rántott.
-    Butus Damon.
-    Buta kutya.
-    Csipcsirippel nem volt bajod…
-    Mert ő édes, aranyos és jófej.
Egy elégedett, és egyetértő károgás hallatszott a párkányról, Varjú igazat adott a gazdájának. A szárnya teljesen meggyógyult, az önbizalma se perc alatt visszatért.
-    Kutyául nem tudunk, csak annyit értünk, hogy ha ki kell mennie, akkor ugat. Mi jó ebben a dögben?
-    Édes, aranyos, hűséges, és az ember legjobb barátja.
-    Mi vámpírok vagyunk…
-    Úgy elálmosodtam… - Nyúltam el a mellkasán, eljátszva, hogy azonnal elnyom az álom.
-    Hülye vagy.
-    Nem vagyok hülye. – Kértem ki magamnak az állítást, sipákoló és durcás hangon.
Legurultam Damonről, majd hátat fordítottam neki, és a fejemre húztam a takarót. Erről mindig a régi szép emlékek jutnak eszembe, ráadásul hatásos, mert ilyenkor Damon mindig megölelget.
-    Úgy volt, hogy játszunk… - Simogatott Damon a takarón keresztül.
Természetesen ismét nem az történt, amire vágytam volna. Felelek-Merek-eztünk, és ismét én kerültem kínos helyzetbe. Bekellett mennem a tesómhoz, levennem a blúzom, és azt mondanom:”A tiéd vagyok!”. Nem kicsit nézett hülyének, mikor ezt megcsináltam. Most ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többé nem játszok Damonnal ilyet.
-    Volt, hogy nem élvezted a sexet valakivel?
-    Veled.
Gonosz szemétláda, ezért most egy hétig nem szólok hozzá. Mi az, hogy nem élvezte velem? Mérhetetlen nagy sértettséggel hátat fordítottam neki, és elhatároztam, hogy aludni fogok, akármit is csinál.
-    Csak vicceltem, te butus.
-    Egy hétig nem fekszem le veled, hogy legyen időd összeszedni a gyomrodat.
Mielőtt viszont még Damon válaszolhatott volna, a kutya ugatni kezdett, így levittem sétálni. Jobb is volt, hogy kiszellőztethettem a fejem, mire visszaértünk, már nem is haragudtam az uramra.
-    Béna kutya.
-    Varjú meg károgott.
-    Mert el volt törve a szárnya. Ez meg… Inkább nem mondok semmit.
Varjú olyan szúrós szemekkel nézett rám, hogy szinte éreztem a szívembe fúródott karót. Akárhogy becézgettem, kérleltem, nagyon mérges volt rám, és egy idő után felém se fordult, csak a fenekét mutatta. Nagy szerencsétlenségemre, amíg én Varjúval szórakoztam, Damon bealudt, úgyhogy ismét ugrott a szenvedélyes éjszaka.
Két nap múlva, kora reggel, egyszer csak betört az ablakunk, és ezer fekete toll lepte el az ágyunkat. Mindenfelé őrült madarak repkedtek, érdes hangjuk bántotta a fülem. Semmit nem láttam a hatalmas kavalkádban, mikor egyszer csak az össze varjú visszavonulót fújt. A szekrény alól előbújt a kutyuli, orrával kibökdösve a fészket, benne az apróságokkal. Nem volt időm túlságosan megfigyelni őket, jobban aggasztott az, hogy sehol nem látom Varjút és Emilyt. Szerelmemmel nekivágtunk az erdőnek, és kezdtem egyre jobban pánikbaesni.
-    Most még is mit csináljak?
-    Inkább mit kellett volna csinálnod. Ha nem a hülye döggel foglalkoztál volna tegnap, akkor nem ért volna váratlanul a támadás.
-    Mindenért a kutya a hibás?
-    Nem, ez most a te hibád.
-    Mert te rohadt sok mindent csináltál, vettél egy új csúzlit. Azta, tapsoljuk meg Damon! Te is bevásárolhattál volna, nem hiszem el, hogy nem tudsz megvenni egy nyomorult vízibombát.
-    Csakhogy ez a te feladatod lett volna.
-    Lusta vagy és kész.
-    Cica, rohadt gyorsan húzzál vissza a házba, mert nem állok jót magamért. Majd én megkeresem őket, te csak hátráltatsz.
Inkább engedelmeskedtem, ő higgadtabb, mint én, úgyhogy tényleg jobb, ha ezt ő intézni.

Varjú:
Egyszer és mindenkorra végeztem az összes varjú rokonommal, nem normális az, aki képes kikötni a „családtagját” egy fához, és azzal ijesztgetni, hogyha megmozdul elszakad a zsineg, ami a kedvesét tartja. Szemetek.
-    Elhagyod a fattyaidat?
-    Mi különleges madarak vagyunk, nálunk ez nem úgy megy, mint a többi madárnál. Csak azzal alapíthatunk családot, aki az igazi párunk.
-    Ő csak egy tojó a többi közül, nincs benne semmi különleges.
-    Ezt sosem érhetni az, aki nem hozzánk hasonló.
Egy hatalmas robbanás rázta meg a mezőt, olyan volt, mint a földeken, mikor el akarják kergetni a madarakat a terméstől. Seregélydurrogtatónak hívják, azt hiszem.
-    Bocsi, bocsi, utat kérek! – Rugdosta arrébb Damon a még életben maradt madarakat.
Ellenségeink nagy része szerencsére kipusztult a hangtól, szívrohamot kaptak, vagy nekirepültek egy fának. Ekkor viszont nem várt fordulat történt, benzin folyt végig előttünk, majd egy gyufa segítéségével Terry lángokat csiholt. Most már biztos, hogy nem normális varjú.
Csipcsiripp felébredt, ijedten csörgött, nem hagyhattam, hogy baja essék. Himbálózni kezdtem, mitől elszakadt mindkettőnk kötele, de a hintázásnak köszönhetően sikerült kiütnöm szerelmem, aki Damon kezében landolt. Én viszont nem bírtam felrepülni, és a lángok közé estem. Szép életem volt, megtaláltam a párom, fiókáim születtek, és nekem volt a világ legjobb gazdája. Szép időt töltöttünk együtt, szép lányokat kergettünk, jókat szórakoztunk, de egyszer mindenkiért eljön a halál. Elizabeth volt a legcsodálatosabb vámpírnő, akit ismertem, a legodaadóbb kedvese a sokszor idióta gazdámnak, nem haragszom rá semmiért. Boldog voltam, még is szomorú. Szeretlek Emily…

Elizabeth:
Borzasztóan megörültem, mikor megláttam Damon kezében a szarkámat, de valami nem stimmelt. Mind a ketten szomorúak voltak, Emily zokogott, valami baj történt.
-    Hol van Varjú?
-    Ott maradt.
-    Hol ott?
-    A réten.
-    Miért?
Sosem láttam Damont ennyire szétesve, nem találta a szavakat, láttam rajta, hogy közel áll ahhoz, hogy ő is olyan zokogásban törjön ki, mint a madaram.
-    Meghalt.
Nem érdekelt, hogy veszekedtünk, vagy hogy mi miért történt, csak meg akartam vigasztalni. Emily a picikhez ment, akik még mindig a szekrény alatt várták anyukájukat. Megöleltem Damont, aki némán sírt, néha megrázkódott a teste, majd a vállamba fúrta az arcát, és tiszta szívből sírni kezdett. A férfiak nem sírnak, úgy gondolják ez túl nőies, de ez baromság. Mindenkinek ki kell adnia magából a fájdalmát, ahogy most Damon is teszi. Eldőlt velem az ágyon, és úgy ölelt, mintha nélkülem megnyílna alatta a föld, és a pokolba zuhanna.
-    Annyira sajnálom. – Súgtam, könnyeimtől rekedt hangon.
-    Mind hibáztunk.
-    De még meg sem bocsátott nekem.
-    Biztosan nem haragudott már rád.
Bármit is mond Damon, ez sovány vigasz, és Varjú már nem tudja elmondani, hogy mit gondol.

Damon:
Úgy éreztem, mintha kitéptek volt egy darabot a lelkemből, ő volt a legjobb barátom. Annyit hülyültünk együtt, lestük a szép hölgyeket a parkban, csínyeket eszeltünk ki a nagyképű srácoknak, vígasztalt, mikor Katherine után siránkoztam, és mellettem volt, mikor Elizabethet cserkésztem be. A világ legbolondabb, és leghűségesebb madara volt, egy igazi társ, aki még akkor is kitartott mellettem, amikor már mindenki lemondott rólam.
Álmomban láttam, amint Olaszországban részegen fürödtünk a szökőkútban. Varjú szeretett belekóstolni az italaimba, szeretett varjúlányokat szédíteni, úgyhogy tökéletesen illet hozzám. Láttam, mikor büszkén kihúzta magát, hisz fiókái lettek, vagy mikor féltékeny volt rám, mert Csipcsiripp hozzám bújt. Emlékszem, mikor megmentette Elizabethet, vagy mikor több méter magasból leszart egy Katherine-nek nevezett farönköt.
Sosem gondoltam bele, milyen lesz elviselni, őt is halhatatlannak tekintettem, pedig nem volt az. Bárcsak visszatekerhetném az időt.