35.fejezet: Gyász

Az iskolába sajnos nem kerülhettem el, ráadásul még közös projekten is kellett dolgoznunk. Az iskolánkban kap helyet az állami biológia verseny, és nyilvántartási kell csinálnunk, és ez a lehető legrosszabbkor jött.
-    Itt vagyok, édes.
-    Nem vagyok az édese.
-    Jól van, csak ne magázz.
-    Mit is kéne csinálnom.
-    Oh, sok mindent…
-    Például?
-    Gyere vissza hozzám.
-    Én a munkára gondoltam.
-    Akkor mutasd meg az összes tanuló jegyeit.
Damon nagyon közel ült hozzám, sokkal jobban érezném magam, hogy a szoba másik végében lenne. Nagyon nehéz úgy a munkára koncentrálni, hogy érzem az illatát, a teste melegét, hogy folyton hozzámér valahogy.
-    Damon, menj már messzebb.
-    Zavar a közelségem?
-    Bújogass Katherine-hez.
-    Nekem te kellesz. Amúgy meglepődtem, hogy nem hagytad el a várost.
-    Szeretem a munkám.
-    Én meg téged szeretlek.
A többi bókolást elengedtem a fülem mellett, akármit mond, már lekésett rólam. Nem kellett volna megcsalnia, és akkor most minden rendben lenne. Én lemondtam róla, és a szívem mélyén még mindig szeretem, de hogyan bízhatnék ezentúl benne? Megint összejövünk, eltelik pár hónap, és megint belebújik valakinek az ágyába. Másfél hete rosszul alszom, már túlságosan megszoktam, hogy a karjaiban vagyok, egyedül érzem magam esténként, nincs senki, akihez odabújhatnék. Ez az egész projekt is csak kínszenvedés, csak a sors szórakozik velem.
Mikor hazaértem, egy levél várt az asztalon, Tiffany írásával a tetején. Kibontottam, és majdnem elájultam, mikor a végére értem. Anette beteg, és először fel sem fogtam, hogy ez miért fontos. A vámpírok elszoknak a betegségektől, de az emberek könnyen belehalnak egy kis lázba is. Én már nem tartozom Damon családjához, de mégis szeretem Anette-t, és rossz barát lennék, ha nem látogatnám meg.
Nagyon reménykedtem benne, hogy Damon nem lesz otthon, de sajnos ismét nem kedvezett nekem a szerencse. Tiffany azonnal a nyakamba ugrott, úgy ölelgetett, mintha évek óta nem találkoztunk volna. Megmondtam neki, hogy ne jöjjön hozzám, mert nem akarom, hogy Damon kövesse, így csak sms-ezve beszélgettünk.
-    Béküljetek már ki, ez a harag nem vezet sehova.
-    Tiffany, és végeztem vele, nem érdekel, leírta magát előttem. Csak Anette miatt vagyok itt.
Rosszabb volt a helyzet, mint gondoltam, Anette hulla sápadt volt, betegszag töltötte el a szobát, hogy az istenbe nem tudták meggyógyítani? Már nem 1900-ban vagyunk, most már fejlődött az orvostudomány. Azt is mondják, minden betegség lelki eredetű, és Giuseppe mellett biztosan nem könnyű az élet.
-    Anette jól van?
-    Most már igen. Örülök, hogy eljöttél, látni akartalak, mielőtt meghalok.
-    Ne mondjon ilyeneket, ha kórházba visszük, akkor megmenthetik.
-    Nem kell a kórház.
-    Akkor vámpírrá teszem.
-    Tiszteld a döntésemet, kérlek.
-    Damon belepusztul, ha maga meghal.
-    Azért kell, hogy te vigyázz rá.
-    Mi már nem… Én nem akarok tőle semmit.
Anette keze lehanyatlott, a szeme fenn akadt, a teste jéghideg lett: meghalt. Abban a pillanatban a szívem darabokra tört, és csak az eszemnek köszönhetem, hogy egyben tudtam maradni. Acél külsőt varázsoltam magam köré, az érzéktelensége nem fáj, majd otthon kisírom magam. Giuseppe mindent a fejemhez vágott, azt mondta én tehetek mindenről, és átkozott, hogy nem tukmáltam a feleségébe a vérem. El akartam innen menni.
-    Nem hagyhatod itt Damont. – Rohant utánam húgocskám.
-    Ő már senki számomra.
-    Anette is azt akarta, hogy kibéküljetek. Legalább addig legyél a barátja, amíg túlteszi magát az anyja halálán.
-    Akkor több száz évig. Jól van, beszélek vele, csak hagyjál már békén.
Damon szobájának már csak a romjai látszódtak, az ágy volt az egyetlen, ami túlélte a dühkitörést. A hatalmas franciaágyban feküdt, úgy nyakalta a whiskyt, mintha víz lenne. Fura, az iskolában nem is látszódott, hogy szomorú lenne. Kikaptam a kezéből az üveget, és kidobtam az erkélyen. Damon először mérgesen meredt rám, majd magához ölelt, és bedőlt velem az ágyba.
-    Olyan jó, hogy itt vagy. Én próbáltam…
-    Tudom, de ő nem akart vámpír lenni.
Damon remegett, nem szokott gyakran sírni, ha sír, akkor annak nyomós oka van, és most minden oka megvan rá. Két aprócska madárka szállt a takaróra, mindkettő fekete volt, de az egyik kisebb volt, mint a másik.
-    Mit csináltál Emilyvel?
-    Én kormoztam be magam, mi is gyászolunk.
Ezek a madarak sokkal jobbak, mint az emberek. Ők nem támadnak hátba, nem nevetnek ki, csak szeretnek, és melletted állnak, amikor senki sem.
Damon odahajolt hozzám, de nem engedtem, hogy megcsókoljon. Ez nem így megy. Én osztozom a bánatán, megpróbálok a barátja lenni, de nem tudok csak úgy megbocsátani.
-    Ne.
-    Miért?
-    Mert megcsaltál.
-    Szeretlek, édes. Halálra ítélsz, ha nem maradsz velem. Vagy te már nem szeretsz?
Féltem, hogy felteszi ezt  a kérdést, és egyértelmű, hogy szeretem, de ha ezt megmondom neki, akkor elbízza magát, annyira pedig nem kicsi az a hiba, amit elkövetett, hogy csak úgy elnézzem neki.
-    Szeretsz?
-    Szeretlek.
Damon ismét megpróbálkozott a csókkal, és olyan elkeseredett volt a pillantása, hogy nem bírtam nemet mondani neki. Hagytam, hogy ajkaink összeérjenek, és utána már nem tudtam ellökni. Egyáltalán nem volt erőszakos, gyengéden csókolt, tudtam, hogy már csak én maradtam neki igazán, és nem akartam cserbenhagyni.
Másnap a temetés borzalmas volt, fekete, lefedett koporsóban volt Anette, papot nem hívtunk, mi magunk temettük el, előtte mondva pár szót arról, miért is szerettük annyira. Damon nem bírt beszélni, egyenesen meredt előre, mintha nem is lenne ezen a világon. Egyszer csak megcsikordult a koporsó teteje, majd Anette kimászott belőle, úgy mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De hát én láttam, hogy meghalt.
-    Vámpír lettem.
Damon akkora pofont kevert le az anyjának, hogy csak lestem, majd a nyakába borult, és utat engedett a könnyinek.
-    Hogyan tehetted ezt velem?
-    Együtt akartalak látni titeket.
-    Ezt máshogy is meg lehetett volna oldani. Soha, soha többé ne tegyél ilyet.
-    Sosem hagynálak el, kisfiam.
Mindig meglepődök, hogy Anette mi mindent megtesz azért, hogy a fia boldog legyen. Ez mondjuk nem volt szép dolog, és én nem mondtam, hogy összejövök Damonnal, bár úgyis sejthető, hogy nem fogjuk bírni egymás nélkül. Miért kell a szerelemnek ilyen erősnek lennie?