42.fejezet: Meglepetés

Egy hete éldegéltünk rendesen, nyugalomban, békességben, mikor egyszer csak betoppant Lucia. A tekintete olyan volt, akár az űzött vadé, olyan, mintha attól tartott volna, hogy a fal is képes nekiugrani. Damon lába elé vetette magát, majd rimánkodni kezdett, hogy kedvesem segítsen neki, mert hatalmas bajban van, a férfi akit megölt, nagyon befolyásos ember volt, és az ügyfelei most Luciát üldözik.
-    Te megőrültél? Ugye tudod, hogy most ide vezetted őket?
-    Kétségbe voltam esve, csak te segíthetsz.
-    Miért is?
-    A gyűrű. Nekik is érdekük, hogy visszaszolgáltassák a tulajdonosának. Egymásnak esnek majd, hogy a győztes szolgáltathassa vissza Neki, és akkor már csak egy vámpírt kell megölnöd.
-    Ki az a Neki? – Folytam bele én is a beszélgetésbe.
-    Neked ahhoz semmi közöd.
-    Csak álca volt az egész, Damon a vőlegényem, úgyhogy jogom van tudni.
Nem érdekel, hogyha elcseszek ezzel sok mindent, de akkor sem tűröm, hogy ez a cafkakirálynő így beszéljen velem. Ennek a nőnek nem számít, hogy idevezette az ellenségeit, neki csak az a fontos, hogy a saját bőrét mentse.
-    Szóval, ki az, akitől ennyire félni kell?
-    Kit érdekel, a lényeg az, hogy mennyien jönnek, és milyen erősek! – Vette kézbe az irányítást Damon.
Engem azért érdekelt volna a válasz, mert mondjuk hogyha Klarknak hívják, akkor messziről kerülni fogom az összes Klarkként bemutatkozó vámpírt.
-    Hárman jönnek, vámpírok, és elég erősek.
-    Válassz magadnak egy szobát, és ne okozz felfordulást.
Én sértetten a szobába masíroztam, és magamra zártam az ajtót. Eddig én irányítottam, én hoztam a döntéseket, most meg megint minden visszaállt a régi kerékvágásba. Damon az Úr, én meg a kis szolga, aki fogja be a száját.
-    Mi a gond, Elizabeth drága?
-    Ez nem vendégszoba, Lucia.
-    Ha Damon képes volt láncon húzni maga után, akkor nem szeret annyira, mint állítja. Nem érzed úgy, hogy nem vagy elég jó neki?
-    Mit akarsz?
-    Segíteni. Érzem, hogy az a mocsok Katherine itt tartózkodott már elég sokszor, és inkább melletted vagyok, ha választani kell.
Meglepett ez a negatív vélemény, én azt hittem, hogy a vámpírok szajhája, és a mindenki szajhája jó barátságot ápol egymással, de úgy tűnik, igaz a mondás, és két dudás nem fél meg egy csárdásban.
-    Idd meg, ember leszel tőle, így Damon vámpírilag is kíván majd téged.
-    Miért jó nekem, ha meg akar ölni?
-    Szeretkezni egy vámpírral, aki közben a véredre is vágyik, csodás dolog, és egy feltüzelt Damon mindent visz.
-    Miért bízzak benned?
-    Nem veszíthetsz semmit.
Ebben igaza volt, végül is vámpírrá válni könnyű, és még anno is élveztem az emberlétet Belekortyoltam a lila folyadékba, aminek olyan íze volt, mintha egy kiló virágnak. Nem éreztem változást, a fogaim hegyesek voltak, és szívesen ittam volna egy pohár vért. Felálltam, hogy a hűtőszekrényből ételt hozzak magamnak, mikor forogni kezdett a szoba. A körhinta magával rántott, majd édes sötétségbe taszított.
Mikor felébredtem, a földön feküdtem, és már beesteledett. Furcsa, hogy senki nem látogatott meg, ennyi erővel holtan is heverhetnék a földön. Akármennyire is át akartam változtatni az arcom nem ment, és hiába fixíroztam a kert túlsó végében lévő fát nem láttam rajta semmit, csak egy pacát, ami bizonyára egy madár lehetett, mivel a levegőbe emelkedett, majd eltűnt.
Mindenféleképpen először a gyengeségek tűnnek fel, és igazából nem is tudom, hogy az emberségnek van-e előnye.
Felvettem a legdögösebb ruhámat, itt az ideje, hogy megadjam Damonnak azt, amit már több mint egy hete nélkülöznie kellett. Mikor kilencet ütött az óra, megjelent a szobámban, majd az ágyba suhant és megcsókolt. Minden este ezt csinálta, de visszautasítottam. Damon szenvedélyesebben csókolt, mint általában, majd hirtelen megszakította a csókot, és értetlenül rám meredt.
-    Mit csináltál?
-    Nem szereted az embereket?
-    Szeretem őket megölni, megenni, kihasználni. Miért tetted ezt?
-    Baj?
-    Nem válhatsz csak úgy emberré, ez nem úgy megy.
Valamiért nagyon nem úgy reagált, ahogy gondoltam, mérges volt, pedig én csak neki akartam örömet okozni. Megpróbáltam kihasználni az emberségem adta előnyöket, és Damon nyakát kezdtem el harapdálni óvatosan, tudván, hogy ez őt is arra sarkalja, hogy ezt tegye velem. Mikor a fogai a bőrömbe mélyedtek, először fájdalom söpört végig rajtam, majd elmosta a vágy, ami egészen addig hevesen égett, még lihegve, és izzadtan Damonhoz nem bújtam. Azt hazudtam neki, hogy reggelre ismét vámpír leszek, amitől megnyugodott, én pedig már előre láttam, hogy mi vár rám az ébredésnél.
Sejtésem beigazolódott, Damon nagyon mérges lett, amiért hazudtam neki.
-    Majd te átváltoztatsz, és akkor ismét vámpír leszek.
-    Én aztán biztosan nem!
-    Mi bajod az emberlétemmel?
-    Az, hogy úgy nem vagy Elizabeth-tes. Így csak Elizabeth vagy, és nem az én Elizabeth-tem.
Szerintem így is ugyanaz vagyok, semmi nem változik, csak Damon dramatizálja ezt túl. Azért mert nincsenek szuper képességeim, attól még ugyanaz a személyiség maradok.
-    Haragszol?
-    Igen.
-    Lefeküdni persze lefeküdtél velem…
-    Nem tudom, mit szeretsz az emberségben.
-    Megértem, hogy te nem akarsz ember lenni, mert akkor kijönne az igaz személyiséged: egy jellemtelen bunkóé.
Damon szemei villogtak, én pedig elfelejtettem, hogy most ő az erősebb, úgyhogy jobban teszem, ha szépen meggondolom, hogy mit mondok.
-    Te meg most akkor egy hisztis liba leszel.
-    Bizonyára… Én szeretek ember lenni, és téma lezárva.
-    Akkor szeress ember lenni, egyedül.
Engem nem zavar, hogyha megsértődik, úgyis külön szobában vagyunk, úgyhogy nem kell kerülgetnünk egymást. Nem szeretek vele veszekedni, de most mit csináljak, ha ennyire makacs? Az zavar a legjobban, hogy semmibe vesz. Nem érdekli, hogy mit gondolok, vagy hogy mit érzek, csak az a fontos, hogy Ő, a Nagy Damon Salvatore jól érezze magát.

***

Lucia terve működött a vámpírok tényleg megölték egymást, majd valahogy Damon is legyőzte a nyertest. Én nem voltam ott, mivel emberként csak hátráltattam volna a nagy szuperlényeket.
Tiffany nem kicsit lepődött meg, mikor belépett a szobámba. Egyrészről mindenhol zsebkendők hevertek, másrészről pedig az ember vámpírnővére nem minden nap válik emberré.
-    Mi történt? A zsebkendők hadat üzentek? Zsepi támadás történt?
-    Érzékenyebb vagyok, mint szoktam, és Damon semmibe vesz.
-    Hogyan lettél ember?
-    Varázsital. Miatta csináltam, hogy élvezze az együttlétünket, hogy rájöjjön, hogy én is fel tudom kelteni az „érdeklődését”, erre lecseszett. Nem jó neki semmi, sosincs igazán megelégedve velem. Biztos most is Katherine ágyban mulatja az időt.
-    Nem kell az ördögöt a falra festeni.
Majdnem szívrohamot kaptam, mikor kivágódott az ajtóm, először azt hittem, hogy tényleg Katherine jön be, de végül is csak Damon volt az. Tiffany elhúzta a csíkot, bár jobban örültem volna, ha marad.
-    Kosz van.
-    És?
-    Miért nem takarítsz?
-    Nem vagyok takarítónő ebben a házban többé, és amúgy is el voltam foglalva.
-    Mi dolgod volt?
-    Feküdtem.
-    Nagy elfoglaltság…
-    Damon… - Sétáltam oda hozzá, és a karjára tettem a kezem.
-    Mi van?
-    Én csak…
Nem bírtam végig mondani, amit akartam, mert kicsúszott a talaj a lábam alól, és eszméletemet vesztettem.

Egy ágyon ébredtem, majd mikor felültem, egy fehérköpenyes, szemüveges öregember mosolygott rám. Miért vagyok kórházban?
-    Jól van?
-    Mi történt?
-    A barátja behozta, mert elájult. Kivizsgáltuk, és megtaláltuk az ájulás okát.
Nem hiszem el, hogy azonnal összeszedek valami nyavalyát, ráadásul úgy, hogy influenza szezon van. A szervezetem gyenge, és ha mondjuk csak lelki okok miatt ájultam el, és erre még bekapok egy jó kis mandulagyulladást, akkor betegeskedhetek, amit eddigi vámpírságom miatt biztosan rosszul viselnék.
-    Mi a bajom?
-    Semmi.
-    Valami miatt csak elájultam.
-    Gyermeket vár.
Ha nem feküdtem volna, biztosan ismét elájultam volna. Ez két okból is lehetetlen volt. Egy: Damon vámpír, úgyhogy nem lehet gyereke. Kettő: Nick az egyetlen, akivel életem során még lefeküdtem, de ő is vámpír. Ez képtelenség, én egyszerűen nem lehetek terhes.
-    Elmondjuk a barátjának?
-    Ne.
-    Ez az ön döntése. Szeretné megtartani a babát?
-    Természetesen.
Mindegy, hogy kié a gyerek, gyilkossá megölni még egy magzatot is. Te jó ég, hogyan fogom én ezt elmondani Damonnak? Ha az emberségen kiakadt, akkor ettől falnak szalad.
-    Mi a bajod? – Pattant fel Damon, mikor kiléptem a folyosóra.
-    Csak fáradság. Semmiség.
-    Biztosan? Nem hallottam, mert fúrnak a szomszéd rendelőben.
-    Persze, minden ok.
Ahhoz képest, hogy elvileg haragban vagyunk, Damon nagyon aggódott értem. Gyengéden átkarolt, majd a kocsihoz kísért. Ennyire megijedt volna? Végül is most ember vagyok, úgyhogy simán belehalhatok bármibe.
-    Miért lettél ember?
-    Rossz, hogy folyton Katherine a mércém a szemedben, és gondoltam, ha ember vagyok, akkor jobban fogsz rám vágyni.
-    Ezért csináltad? Katherine már a múlt. Mikor leszel vámpír?
-    Szeretnék még ember lenni.
-    Meddig?
-    Mondjuk egy évet?
-    Szuper… Figyi, mi lenne, ha elásnánk a csatabárdot?
-    Rendben.
Normális körülmények között nem békültem volna ki vele ilyen egyszerűen, de mégiscsak terhes vagyok, és a gyereknek kell az apja. Biztosan Damon az apja, hogy Nick és én már nagyon rég voltunk együtt. Miért ilyen bonyolult minden?
Visszaköltöztem Damon szobájába, de azért nem pakoltam ki a személyes dolgaimat a bőröndből, hisz lehet, hogy Damon kidob, ha megtudja, hogy gyereket várok. Nem hiszem, hogy szeretne apuka lenni.
-    Damon, megrendeled nekem az interneten a Breaking Dawn-r?
-    Miért olvasol ilye hülyeséget? Egy embernek meg egy vámpírnak nem lehet gyereke.
-    Jah, tök baromság, de érdekel…
Az élet mindig hülye szituációkat kreál az embernek, hogy megnehezítse a dolgod. Miért nem ír egy kézikönyv sem arról, hogy hogyan mondjuk el a vámpír pasinknak, hogy gyereket várunk tőle?
-    Furcsa, hogy a szüleim Damonnak neveztek el, mikor apám olyan vallásos, hogy az már fáj. Cipelhetem a nevem súlyát.
-    Miért te hogyan hívnád a gyereked?
-    Nem tudom, attól függ, hogy lány, vagy fiú. Ha fiú, akkor Sátánka, ha lány akkor meg Boszorka.
-    Éhes vagyok…
-    Hozok enni.
Muszáj volt kicsit egyedül lennem, egyszerűen úgy éreztem, hogy rám szakad a plafon, ha azonnal nem mesélem el valakinek, a szomorú helyzetem. A madarak szuper lelki szemetesládának bizonyultak. Emily annyira örült, hogy háromszor körberepülte a házat, Varjú meg szó szerint kidőlt. Féltem viszont tőle, hogy a gazdája rosszabbul fog reagálni.
-    A kenyered.
Te jó ég, mióta állhat mögöttem? Adja az isten, hogy nem hallotta, amit mondtam! Nem így akarom vele közölni.
-    Hallgatlak?
-    Finom a szendvics.
-    Nem erre gondoltam…
-    Hallgatsz? Mit? Zenét?
Damon megragadt a karom, majd a falnak nyomott, a madarak meg inkább leléptek, minthogy közém és a láthatóan zaklatott Damon közé álljanak.
-    Szóval?
-    Szomjas vagyok…
-    Ne akard, hogy én is szomjas legyek. Miért is vagy te állapotos?
-    Magyarázzam egy biológia tanárnak a fogantatás folyamatát?
-    Kivel feküdtél le?
-    Veled, meg anno Nickkel.
-    Mind ketten vámpírok vagyunk, és emberként csak velem…Ugye nem?
-    Nem tudom.
Damon ököllel belevágott a falba, ami behorpadt, és egészen a mennyezetig repedés szalad fel. Lehet, hogy tényleg a fejemre fog szakadni a plafon? Damon fel-alá járkált, és szerintem szíve szerint mérgében mindent szétcsapott volna.
-    Utálsz?
-    Nem.
-    Ölelj át. – Lépkedtem oda hozzá.
-    Nincs kedvem.
Utálom amikor közömbös. Legyen mérges, vagy hisztizzen, de ne legyen közömbös, mert az mindennél rosszabb. Olyan, mintha nem is léteznék, mintha semmit nem jelentenék neki.
-    Miért veszel semmibe?
-    Nem veszlek semmibe.
-    Amúgy nem kell aggódnod, mert ennyi erővel Nick is lehet a gyerek apja, mivel a vámpíroknak nem kéne gyereküknek lennie.
-    Ha nem lennél ekkor ribanc, akkor nem kéne azon gondolkodnod, hogy ki a kölyköd apja.
Akkor pofont kevertem le neki, hogy sajgott a kezem tőle. Hogy mer így beszélni egy gyerekről? Nem kutyák vagyunk, hogy kölykeink legyenek!
-    Lehet, hogy a tiéd, úgyhogy ne beszélj így róla!
-    Kicsit sem hoz lázba. Ha az enyém is, az sem érdekel. Gyerekkel együtt te sem kellesz, nem fogok egy állapotos nővel vesződni.
-    Persze, vedd csak semmibe a gyereked, mint az apád téged. Úgy tűnik, ez nálatok örökletes.
-    Lehet, hogy Nickké, úgyhogy menj a szeretődhöz, ő majd biztosan gondodat viseli.
Elegem van abból, hogy ha valami baj van, akkor rögtön Nickhez küld. Legszívesebben itt hagynám a francba, de most már nem csak magamra kell gondolnom. Mi a fenét csináljak?