8.fejezet: Ki harap kit?

Damen:
Mikor hazaértünk anyuék már otthon voltak. Rögtön anyuci nyakába ugrottam, Liza pedig apára csimpaszkodott rá. Anyunak annyira finom illata van, ő a legszebb anyuka a világon.
Apa megparancsolta, hogy üljünk le a kanapéra, és olyan arcot vágott, amiből semmit nem tudtam levonni.
-    Damen, szoktál inni Lizából?
-    Én…
Most hazudjak, vagy ne? Ha hazudok, és Stefan beszélni kezd, akkor apa nagyon dühös lesz rám, viszont ha bevallom, akkor már nincs meg az esély arra, hogy Stefan csöndbe marad.
-    Te?
-    Szoktam.
-    És ezt mégis hogyan képzelted. Ő a húgod, és nem egy véradagoló.
-    Apa, én…
-    Csöndet! Azonnal felmész a padlásra, és ma ott töltöd az éjszakát.
-    De apa…
-    Indíts!
Úgy döntöttem elmenekülök, és már meg is indultam, és egészen az ajtóig jutottam, mikor apa felkapott, és elindult velem a padlásra. Nem akarok oda felmenni, ott minden sötét, és tele van szörnyekkel. Kiabáltam, hogy anya segítsen, de szerintem ő se akart szembeszállni apával. Karmoltam, rúgtam, haraptam, de apa meg se rezdült. Belehajított egy régi karosszékbe, majd rám zárta a csapóajtót. Minden tele volt pókhálóval, az ablakokon alig sütött be a nap, olyan koszosak voltak, és hallottam, hogy valami mocorog a sarokba. Az ajtóra vetettem magam, és dörömbölni kezdtem, de rá kellett jönnöm, hogy senki nem fog segíteni.
Hatalmasat ugrottam, mikor az ablak zörögni kezdett, és egy fekete madár szárnyait láttam meg. Kinyitottam az ablakot, de nem Varjú, hanem Hádész repült be, a csőrében egy batyuval. A csomag majdnem akkor volt, mint szegény madár, és teljesen kifeküdt, mikor átvettem a terhét. Kibontottam a csomagot, és egy csomó kekszet találtam benne, és egy kis papírt, amin Liza icurka-picurka nyomtatott betűi voltak.

Damen,

Pakoltam neked egy kis ételt, majd este, mikor hazajövök Meggie-től, kiszabadítlak.

Puszi, Liza.

Rendes tőle, hogy kiszabadít, de miért csak este? Miért nem most fut a segítségemre, és csak utána megy barátnőzni? Olyan kis önző tud lenni.
Hádész elmesélte, hogy mióta ezt a szuper nevet kapta a testvérei nem csúfolják a fehér pihetollai miatt. Jó fej madár volt, úgy döntöttem, mivel Varjú apáé, ezért Hádész lesz az enyém. Elkapta a sarokba mocorgó szörnyet, ami igazából csak egy egér volt, és így ő is megebédelhetett velem. Apa hogy gondolta ezt? Most csak azért tudok enni, mert Liza küldött nekem kekszet, de ha ő nem lenne, akkor estig éhen halnék. Hallottam, hogy megnyikordul a létre, így gyorsan eldugtam a levelet, és a két darab kekszet a zsebembe. Anya jött fel, a kezében egy tányér gőzölgő levessel. Megvártam még leteszi, majd a nyakába ugrottam.
-    Anyuci, miért nem engeded, hogy lejöjjek?
-    Én engedném, de apád azt mondta, hogy megérdemled a büntetést. Tényleg nem szabadott volna ilyet csinálni.
-    Tudom, de…Anya, utálok itt lenni! Mikor engedtek ki?
-    Megbeszéltem apáddal, hogy az ágyadban aludhass.
-    Köszönöm, anya.
Anyuci egy igaz angyal, mindig elintézi, hogy nem járjak olyan rosszul. Tudom, hogy megérdemlem a büntetést, de ez túl gonosz. Nem zárhatnak a padlásra. Megettem a levest, ami azért mégiscsak jobban esett, mint a keksz, majd felhörpintettem az aznapi véradagomat is. Megpuszikáltam anyát, majd mikor lement, jeleztem Hádésznak, hogy előjöhet. A tollai tiszta porosak lettem, és hatalmas porvihart kevert, mikor megpróbálta lerázni magáról. A padlást miért nem takarítják?
Egész nap szétunatkoztam magam, és már mikor kiengedtek, azonnal belevetődtem a kádba. A víz isteni volt, nem is akartam kiszállni belőle, de mások is fürödni akartak, úgyhogy muszáj volt. Mikor a szobámba értem, furcsa meglepetés várt. Úgy nézett ki a szoba, mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta. A versenyre készített rajzom darabokban havert a szoba közepén, Liza pedig az ágyában üldögélt, és csak meredt maga elé.
-    Te széttépted a rajzom?
-    Ne haragudj.
Ez a mai nap már túl sok volt, nem bírtam nyugodt maradni. Nekiugrottam Lizának, és teljes erőmből tépni kezdtem a haját. Fájdalmat akartam okozni neki, azt akartam, hogy neki is rossz legyen. Az volt a legszebb rajzom, amit valaha csináltam, ő meg széttépte. A sikítozására apáék feljöttek, és mehettem vissza a padlásra egy órára. Szétütöttem az egyik rozoga széket, majd sírni kezdtem. Nagyon nehéz volt ellenállni Liza vérének, ráadásul mindig ő erősködött, és én kerülök büntibe. Az egész napom szörnyű volt, erre mire bemegyek a szobába, mindenem darabokban hever. Érthető, hogy kikészültem.
Mikor visszamehettem a szobába, bevágtam magam az ágyba, és úgy tettem, mintha Liza nem is létezne. Egyszer csak valaki elkezdte rángatni a takaróm, én pedig bosszúsan odafordultam a húgomhoz. A rajzomat szorongatta a kezében, ami celluxal össze volt ragasztva.
-    Megjavítottam, és rajzoltam egy másikat. Olyan, mint a tied, csak a napocska nem hasonlít. Úgy gondoltam mosolygós arccal szebb, úgyhogy úgy csináltam meg.
-    Nem fogok a te rajzoddal versenyezni. Majd korán felkelek, és újra megcsinálom.
-    Ne haragudj rám.
-    De haragszom. Látni se akarlak, úgyhogy menj innen.
Liza ledobta a földre a papírokat, és bebújt a takarója alá. Olyan keservesen sírt, mintha összetörték volna a szívét. Nem érdekel, akkor se fogok megbocsátani neki. Három percig bírtam csak makacskodni, utána odamentem, hogy megvigasztaljam. Nem szeretem, mikor szomorú.
-    Liza…
-    Én annyira félek. Nem akartam ezt csinálni, csak nagyon féltem.
-    Mitől?
-    Haragszol?
-    Kicsit.
Odabújtam mellé, és szorosan megöleltem, amitől sikerült kicsit megnyugodnia. Még mindig hüppögött, és egész testében remegett. Mi a fene történt vele?
-    Liza, mi a baj?
-    Nem akarok beszélni róla.
-    Pedig jobb lesz, ha elmondod. Jobban fogod érezni magad.
-    Én nem akartam volna… - Kezdett el ismét vékonyodni a hangja.
-    Mit?
-    Meggie-vel játszottunk, és elesett. Na jó, meglöktem.
-    És?
-    Elkezdett vérezni, én meg el akartam szaladni, de megfogta a kezem, és csúfolni kezdett, hogy gyáva vagyok. Én nem vagyok gyáva! És…én…megkóstoltam…És az arcom…olyan lett, mint a tiéd.
Hogyan lehetett ilyen buta? Nagyon jól tudta, hogy ezt nem szabad, hogy ő nem vámpír, és még a múltkor meg is jegyezte, hogy milyen rossz íze van a vérnek, erre most meg megkóstolja. Ő annyira angyalka, nem lehet, hogy ő is véren éljen.
-    Jaj, Liza. Anyuék tudják?
-    Nem.
-    El kell nekik mondani.
-    Psszt. Nem szabad.
Muszáj szólnia, mert az én véradagom kevés kettőnknek. Én is megtámadtam őt, mikor eluralkodott rajtam a szomjúság, és neki is meg kell tanulnia ezt kezelni, és segítség nélkül meg fog őrülni.
-    De Liza…
-    Ezért nem mondok el neked soha semmit, mert árulkodós vagy.
-    Ha azt szeretnéd, hogy ne mondjam el, akkor nem fogom, de én is elmondtam nekik, és jobban éreztem magam tőle. Sokat segítettek, nélkülük nem lennék ilyen jó vámpír.
-    Én nem akarom, hogy apa mérges legyen.
-    Nem lesz. Ha beszélsz velük, akkor több az esély arra, hogy nem bántasz senkit.
-    Akkor nem megyek oviba soha többet.
-    Ezzel én is így voltam. Az óvoda egy gonosz hely.
Kínzás volt oviba menni, mindenkit meg akartam harapni, és direkt összetörtem az egyik poharat, hogy a sarokba állítsanak, és távol legyen mindenkitől. Anyunak érveltem reggel mindennel, legfőképp azzal, hogy beteg vagyok, fáj a torkom, a fejem, és a kezem is, de sajnos nem vette be. Liza biztos itthon maradhatna.
-    Liza, mondd el apának!
-    Nem.
-    Anyának?
-    Nem.
-    Liza…
-    Csak neked árultam el, és ha elmondod anyuéknak, akkor én is megharaplak.
-    És az nekem fáj?
-    Majd fog.
Nem hiszem, hogy Liza aprócska fogai fájdalmat tudnának okozni. Olyan édes, mikor durcizik. Pedig a lányok olyankor nem szoktam szépen kinézni, olyankor olyanok, mint egy túlfújt lufi.
-    Ne piszkálj már, Damen.
-    Nem piszkállak, csak nem érted, hogy muszáj elmondanod.
-    Butaságokat beszélsz.
-    Jó, akkor megyek és én mondom el.
-    Akkor soha többé nem állok szóba veled, és utálni foglak.
-    Látod, ilyenkor van az, hogy fenyegetsz.
-    Én sose fenyegettelek.
-    Dehogyis nem. „Megmondalak apunak, ha nem harapsz meg többet.” – Olyan vékonyan beszéltem, mint egy kislány, Liza meg csak mérgesen nézett rám, amiért kifigurázom.
-    Az más volt.
Persze, minden más, hogyha ő mondja. Annyira szeretném egyszer hallani, hogy igazam van. Persze ő sosem vallaná be, hogy nem neki van igaza,
-    Nem, nem volt más.
-    De, mert én nem mondtam el.
-    Csak kikotyogtad a sértettségi jeleneted közbe. Akkor én is „véletlenül” kikotyogom.
-    Ígérd meg, hogy nem mondod el!
-    Akkor te mond el.
-    Ígérd meg!
-    Jól van, ígérem.
A fene egye meg, hogy sose tudok neki ellentmondani. Ki kell tartanom mellette, mert a húgom, de ez olyan dolog, amit nem tarthat titokba. Valahogy muszáj lesz rávennem.
-    Liza…
-    Hagyjál már!
Liza úgy vállon bokszolt, hogy végigszaladtak bennem a hangyák, és sajogni kezdett az ütés helye. Én is jól vállon csaptam, mire elkezdett pityeregni.
-    Ne mond már, hogy ennyire fájt.
-    Nem szabad lányokat bántani, anya megmondta.
-    Nem szabad titkolózni a szülők elől, anya megmondta.
Liza válasza ismét egy ütés volt, de most nem fájt annyira. Szerintem még nem szokta meg az erejét, és amúgy nem is akart ő annyira bántani az előbb. Buta fruska.
-    Megharaplak. – Figyelmeztettem, mikor ismét ütésre emelte a kezét.
-    Én is.
-    Nekem nem fájna, mert nem vagyok olyan kis hisztis, mint te.
Liza apró fogai a nyakamba mélyedtek, és bár először fájt, utána csak kis bizsergést éreztem. Liza úgy függött rajtam, mint egy kutya a betörő lábán. Mikor végre elengedett, hangosan sóhajtottam egyet, mire ő azonnal felvillanyozódott.
-    Kicsit se fájt.
-    Miért nem? Nem nőttek meg a fogaim?
-    De, csak picikék.
-    Ez nem ér!
-    Liza, nem harapdálhatsz mindenkit, akivel bajod van, mert az emberek ebbe belehalnak. Ha elmondod…
-    Inkább maradj csöndbe, és bújj hozzám.
-    Elmondod?
-    Talán.
Megölelgettem, és megvártam, még elszenderedik, és én csak utána engedtem, hogy az álommanó meglátogasson.

Liza:
Nehéz volt kimászni az ágyból, főleg azért, mert Damen nagyon szorosan ölelt. Elindultam apuék szobájába, de mikor beléptem földre gyökerezett a lábam. Apa ki fog dobni az ablakon, vagy engem is felzár a padlásra. Összeszedtem minden bátorságomat, és felmásztam az ágyra, majd megráztam egy kicsit.
-    Mi az, szívem?
-    Apuci… Ne haragudj! – Elkezdte folyni a könnyeim, pedig a végéig nem akartam sírni.
-    Mit csináltál megint?
-    Én is vámpír lettem, de én nem akarom. Nem lehet valahogy visszacsinálni?
-    Nem.
-    Mérges vagy rám?
-    Nem csak…meglepődtem. Figyi Liza, az emberek megijednek tőlünk, ha meglátják az arcunk, úgyhogy ha vért látsz, akkor futás. Néha nagyon éhes leszel, de ki kell bírnod. Kérd a bátyád segítségét, ő nagyon ügyes az önmegtartóztatásban.
-    Akkor nem haragszol?
-    Nem, de most menj aludni.
-    Oké, apa.
Mikor visszamentem a szobába Damen nem volt ott, aminek kicsit sem örültem. Megvárom, biztos lement nassolni.

Damen:
Kifogyott a vérkészletem, úgyhogy lementem a pincébe, és nagy nehezen kinyitottam a hűtőt. Kikaptam egyet, és már indultam is, mikor egyszer csak Elena lépett ki a fal mellől.
-    Szia, Elena.
-    Nem Elena vagyok, hanem Katherine.
-    Te gonosz vagy.
Apa mesélte, hogy van egy nő, aki gonosz, és nagyon sok rosszat tett ellenünk, ráadásul úgy néz ki, mint Elena. Hogyan kergessem ki innen? Hogyan jött be?
-    Miért vagy itt?
-    Liza hívott be, mert azt hitte, hogy Elena vagyok.
-    Mit akarsz?
-    A szüleid biztos nagyon sok rossz dolgot meséltek rólam.
-    Ők sosem hazudnak.
-    Régen sok rosszat csináltam, de most már megjavultam, csak senki nem hisz nekem.
Én se hittem neki, apa azt mondta, hogy folyton hazudik. Ha elég erős lennék kidobnám ezt a gonosz nőt, de még ő az erősebb. Mit csináljak vele?
-    Senki nem barátkozik velem, olyan szomorú vagyok. Neked biztos sok barátod van.
-    Igazából nem szeretnek az oviba.
-    Pedig biztos nagyon rendes vagy.
-    Hát, igen, de ők buták.
-    Nem akarsz a barátom lenni?
-    Én…
Azonnal apa jutott eszembe, aki azt mondta, hogy egy szavát se higgyem el ennek a nőnek, de olyan szomorúan csillogott a szeme. Én tudom, hogy milyen rossz, mikor senki nem barátkozik az emberrel. Legalább így lenne egy barátom, aki nem a húgom.
-    Szóval, leszünk titkos barátok?
-    Igen.
-    Akkor gyere, menjünk játszani.
Kinyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam, és ezzel megváltozott az egész életem.