Novellám

Regina oldalán beneveztem egy pályázatra, és bár nem kaptam helyezést, gondoltam ide felteszem a novellámat, kíváncsi, ti mit szóltok hozzá. A nyertesek tényleg nagyon szuper történeteket írtak, itt elolvashatjátok őket. A pályázatot ismételten szeretném megköszönni Reginának, hisz sosem árt, ha az ember próbálkozik, hisz csak gyakorlással fejlődhetünk.
------------------------------------------------------------------------------------

Vámpírszív

Komor temetőben járok, ruhám akár a halotti fátyol elfed, taszít az emberektől, félnek, hogy ők is azzá válnak, mint én. A probléma csak az, hogy én se tudom mi is vagyok. Mondják sokan vámpír, sátánfajzat, az élőktől kitagadott, lidérc, szellem, élőhalott. Mi lennék? Egy testbe zárt szív, egy bolyongó lélek, melyet nem oldoznak fel a büntetés alól? Ki vagyok? Számít a nevem? Csak egy név lennék?
A hold fényesen ragyog az égen, minden kísérteties, a sírköveket a moszat rákja, a engem a bánat, és a magány. Magány, édes, és nyugtató, de ha csak az egyedüli társad, már rögtön mérgező. A távolban farkas üvölt fel, mintha párjáért sírna, akárcsak a fekete holló. Emberi létemből már alig maradtak emlékeim, de egy versrészletre tisztán emlékszem: ’”Vas-öltönyben előttem áll a szomorú, néma halál. Hideg csókja nem izgatja sóhajtó kebelem.” Én az élet és a halál között egyensúlyozom, nem húz egyik se, de csábít mindkettő. Jó lenne, ha történne már valami, vagy örökre boruljon szememre sötétség, vagy teljesek meg színnel a napjaim. Félhomályban élek, életem kettős, és egyik oldalra sem akar dőlni a mérleg. A szívem jeges, mégis olyan forró, mint egy nyári nap. Nem tudok szeretni, mégis szerelmes vagyok az életbe. A hold kedvese a szívem, a nap szeretője a lelkem. Az éjszakához kötöttek, mégis a nappalra vágyom. Feloldozást adna, de ugyanúgy visszadobnának a Földre büntetésül. Büntetésül jöttünk a Földre, mondta valaki, és milyen igaza volt.
Tovább folytatván utamat meglátok egy lebegő alakot, aki nevetgél, örül, majd eltűnik, és hirtelen megnyílik a föld, majd velem néz farkasszemet.
-    Min merengsz pokolfajzat?
-    Félve látom arcodat, úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen, kit büntet a halál.
-    Nézz körbe, és gondolkodj. A halál az embereknek a sátán nekünk az isten.
-    Én nem vagyok ember.
-    Talán mégis.
Követtem az alakot, aki egy kis kápolnába vezetett. Hatalmas rózsa ablakain besütött a hold fénye, egy koporsó feküdt az emelvényen, tetején egy vörös rózsával. A fedél megmozdult, és egy kéz nyúlt ki értem, majd berántott a feneketlen koporsóba, mely úgy tűnt a pokolba visz. Talán ez a halott idegen megadja nekem, azt mire vágyom: a feloldozó halált.
Mikor kinyitottam a szemem egy virágzó réten találtam magam, a ruhám fehér volt, a nap nem égetett meg. Cseresznyefák illatát hozta a szél, minden olyan volt, mint egy álom.
-    Vágyod a halált?
-    Vágyom.
Ekkor hirtelen változás indult meg a tájon. A fák elsorvadtak, a fű megszáradt, a patak elapadt, a nap eltűnt, mindent feketeség borította el. Hatalmas moraj hallatszódott, majd láva csapott fel a földből. A madarak holtan este le az égből, mindent vér áztatott. Szemétkupacok hevertek mindenütt, egy cseppnyi élet sem volt a földön.
-    Tetszik a kép? Mond csak, jó dolog a halál?
Nem tudtam ki beszél hozzám, de nem is érdekelt. Letaglózott a kép, megláttam, hogy a halál nem feloldozás, hanem nagyobb büntetés, mint az élet. El kell fogadnom, amit kaptam, és a lehető legjobban kihoznom belől. A fajtám gonosz, hisz mások életét kell elvennem, hogy élhessek, de tehetek jót is. Az erőm megvan ahhoz, hogy segítő kezet nyújtsak a rászorulóknak, még ha titokban is. Az ember, az élet, a mindenség a jó és a rossz párhuzamán alapul. Ha nincs jó, akkor nincs rossz sem. Egymás mellett élnek, függve a másiktól. Én is függök az emberektől, és ideje, hogy a megfizessem a tartozásom a népüknek. Jót akarok tenni, mert akármennyire is szüksége van a jóságnak a gonoszsághoz, a fény mindig legyőzi a sötétséget.