2.fejezet: Vámpírok

Damen:
Gondoltam alkalmazom Liza taktikáját, és én is sírni kezdek, hátha anya engem is felkap. Ne jött össze, csak apa jól leszidott, amiért a földhöz vágtam magam. Nem értem, Lizának miért megy?
Úgy döntöttem egy csokis keksz biztosan felvidít, és el is indultam a konyhába, de ismét kiabálásra lettem figyelmes. Most nem Trevol bácsi szobájából jött a hang, de megint ő kiabált. Halkan benyitottam Rose szobájába, ami alig hasonlított egy szobához. Minden szét volt dobálva, és Trevol bácsi úgy üvöltött, mintha a lábára esett volna a vasaló. Már épp indultam volna vissza, mikor Rose kapott egy pofont, amit nem hagyhattam szó nélkül. Felmásztam a gonosz Trevol bácsi hátára, és ököllel ütni kezdtem, ott, ahol értem. Válaszul belerepített a szekrénybe, majd oda suhant elém, és rám vigyorgott. Nagyon csúnyán nézett ki, a szeme vörös volt, és fura repedések voltak az arcán. A fogai nagyon voltak, mint egy kutyának. Rose hátra rántotta, én pedig szaladta anyához. Hatalmasat ugrott, mikor meglátott, majd azonnal ölelgetni kezdett. Apa nem szereti, ha sírok, de nagyon megijedtem, és a kezem is fájt. Az eltört fa megkarcolta a bőröm, ami vérezni kezdett. Apa kitrappolt a szobából, anya pedig elkezdte tisztogatni a sebem.
-    Édesem, nem fáj sehol máshol?
-    Trevol bácsi nagyon félelmetesen nézett ki. Ő is gyorsan futott, de… apát még nem láttam ilyen csúnyának. Nekem is ilyen lesz az arcom, ha mérges leszek?
-    Tudod mi az a vámpír?
-    Nem.
-    Apa, Rose, Stefan, és Trevol is ez. Tudod, ők… mások. Gyorsabbak és erősebbek, mint mások, és ők nem olyasmiket esznek és isznak, mint az emberek.
Apa már mondta, hogy ő is olyan gyors, mint én, de akkor én miért nem nézek ki csúnyán? Nem akarok úgy kinézni, csak nem értem.
-    Akkor én is vámpír vagyok?
-    Te félvámpír vagy.
-    De én olyanokat eszem, mint te. Apa mit eszik?
-    Azt jobb, ha nem tudod.
Valami nagyon nem finom lehet, ha anya nem akarja elmondani. Mindegy, ha apa is ilyen vámpír izé, akkor legalább le tudja ütni Trevol bácsit. Gonosz Trevol bácsi, még mindig fáj a kezem.

Damon:
Széttépem ezt a rohadt mocskot, az én fiamra senki nem emelhet kezet. Kitépem az össze ujját, majd hozzákötözöm egy vasszékhez, és addig kínzom, amíg halálért nem könyörög. Rohadt, szemét, tetves mocsok.
-    Hogy volt pofád kezet emelni a fiamra, te semmirekellő? Azonnal takarodj innen, vagy esküszöm, hogy én doblak ki, de abban nem lesz köszönet.
-    Minek maradnék itt tovább?
-    Húzzál innen!
Rose enyhén sokkolva lehetett, de most a fiam sokkal fontosabb volt nála. Biztosan látta Trevol arcát, és most halálra lehet rémülve. Ha pedig összerakja a képet, akkor az is elképzelhető, hogy tőlem is rettegni fog, azt pedig semmiképpen nem szeretném.
Damen tényleg összerezzent egy kicsit, mikor megjelentem mellette, majd óvatosan közelebb jött hozzám, és megölelt. Nem szoktam nagyon ölelgetni, hiszem mégis csak fiúból van, de most szerettem volna, ha megbízik bennem.
-    Elmondtad neki? – Fordultam Elizabethez.
-    El.
-    Tőlem nem kell félned, én sosem bántanálak.
-    Tudom, te Apa vagy. Trevol bácsi elment, ugye?
-    Soha többé nem teszi be ide a lábát. Menj, fürödj le, jót fog tenni.
Damen okos fiú volt, tudta, hogy én az apja vagyok, és nem egy nyomorék idióta, mint az a hülye Trevol. Elizabeth szomorúnak tűnt, amit nem csodáltam, hiszen együnk sem így tervezte a felvilágosítást. Mindegy, azt kell szeretni, ami van.
Elizabeth illata isteni volt, és mikor odabújt hozzám, az ajkam a fehér nyakához ért, ami alatt ott lüktettem az apró erecskéji. Muszáj beleharapnom. Nem fogok sokat inni, csak pár korty kell. Óvatosan átszúrtam a bőrét, majd kortyolni kezdtem a meleg szirupot, mikor kinyílt az ajtó.

Damen:
A fürdőszobában jutott eszembe, hogy a szobában hagytam a gumikacsámat, és mikor visszajöttem, majdnem ismét sírva fakadtam. Az ágyon anya ült, csukott szemmel, apa meg a nyakát puszilta, amin folyt le a vér. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, felém fordította az arcát, ami ugyanolyan volt, mint Trevol bácsié. A fogai hegyesek voltak, a szája pedig véres volt. Nekiiramodtam, majd teljes erőmmel ütögetni kezdtem a mellkasát.
-    Nem bánthatod anyát! Nem bánthatod! Nem! Nem! NEM!
Apa könnyedén összefogta az ökleimet az egyik kezében, majd lenyomott az ágyra, még mindig azzal a félelmetes arcával. Apa kezdte ismét felvenni a szokásos külsejét, majd elengedte a kezem, és engedte, hogy odabújjak anyához.
-    Sosem bántanám anyádat. Én csak…ettem.
A vámpírok vért esznek? Jaj, remélem, hogy nekem nem kell. Ez olyan…fúj. Anya nem sírt, pedig az én kezem is vérzett, és az enyém fájt.
-    Anya, nem fáj?
-    Apukád elveszi a fájdalmat, hogy ne érezzek semmit.
Akkor sem anyuból kéne enni, hanem… Nem tudom kiből, de nem anyuból. Én ha apa éhes lesz, és engem is meg akar enni? Nem akarok vele aludni, mert lehet, hogy megharap, mikor alszom.
-    Ne félj tőlem. Nem foglak bántani.
-    Nem hiszem el.
-    Damen, ígérem, hogy egy ujjal se nyúlok se hozzád, se anyádhoz.
-    Becsületszavadat adod?
-    Igen.
Sokszor szoktam kívül aludni, de jobban szerettem apa és anya között lenni, most viszont jó volt, hogy anya eltakart apa elől. Megígérte, hogy nem bánt, de én azért féltem egy kicsit. Ezentúl őrt fogok állni Liza kiságyánál is.

Elizabeth:
Szegény Damen nagyon megijedt, másnap mikor hazajött az óvodából bement a szobájába, és csak akkor jött ki, mikor szóltam, hogy vacsora idő van. Láttam rajta, hogy éhes, de mikor Damon is csatlakozott hozzánk, Damen csak tologatta az ételt, majd azt mondta, hogy nem éhes, és visszament a szobájába. Nagyon nem jó dolog, hogy a gyerek fél az apjától. Köszönjük, Trevol. Láttam, hogy Damont is aggasztja a helyzet, bár azt nem tudtam, mi is lenne a megoldás. Ezt semmi nem oldja meg, csak az idő.
Damen azt mondta, hogy egyedül alszik, pedig tudtam, hogy fél a sötétbe egyedül. A lámpát pedig nem szereti égetni, mert azt mondta, hogy odahívja a szörnyeket. Muszáj tenni valamit, nem akarom, hogy begubózzon.
-    Damon, tegyél vámpírrá.
-    És Liza?
-    Már elég nagy, és muszáj csinálnunk valamit Damennel.
-    Ahogy szeretnéd, drágám.
Apró lepkék verdestek a gyomromba, pedig bíztam Damonban. Édes csókokkal halmozott el, majd gyengéden belém harapott, kortyolt párat belőlem, majd ismét csókban forrtunk össze. Éreztem a számban a vérének ízét, biztos elharapta az ajkát, vagy a nyelvét, hogy kultúráltabban jussak vérhez. Gyengéden végigsimított az arcomon, tudtam, hogy el fogja törni a nyakam, de annyira gyengéden ért hozzám, hogy képes voltam elhinni, hogy nem fog fájni. Éles fájdalom volt, majd sötétség.

Damon:
Reméltem, hogy többször nem lesz ember, mert utálom kinyírni. Próbáltam a lehető legaranyosabban megtenni, amit kellett, de elég nehéz valakit gyengéden megölni. Tudtam, hogy fel fog ébredni, de azért a kisördög ott suttogott a fülembe. Mi van, ha nem volt elég a vér, amit adtam neki? Mi van, ha Liza és Damen anya nélkül marad. A fiatalúr az egész cokmokját a földön húzva átevickélt hozzánk, de azonnal kiesett minden a kezéből, mikor az anyja nem fordult felé. Felrohant az ágyra, majd rázni kezdte Elizabethet, miközben a nevét kiabálta, és csak úgy potyogtak a könnyei.
-    Anya, anya, anyuci, ez nem vicces! Ébredj fel! Apa, mit csináltál vele? Megölted, anyát!
Ekkor, mint egy hívó szóra Elizabeth felült, Damen pedig elájult a sokktól. Hát igen, lehet, hogy át kellett volna vinnem a szobájába.
-    Szívem, jól vagy?
Elizabeth volt már vámpír, uralni tudta a testét, és bizonyításképpen kivillantotta a fogait. Mikor meglátta az eszméletlen fiát, mérgesen rám meredt, majd megrázta a kicsi testet. Damen kinyitotta a szemét, majd az anyja nyakába ugrott.
-    Anya, azt hittem, hogy meghaltál.
-    Meg is haltam.
A gyerek akkorát ugrott, mint egy díjnyertes ló, majd félve pillantott egyikünkről a másikra. Az anyja kinyújtotta felé a kezét, ő pedig remegő kezekkel elfogadta, miközben ismét potyogtak a könnyek a szeméből.
-    Anya, te is az vagy?
-    Régen is az voltam. Így is szeretsz engem?
-    Én…Persze. Te így is úgy is az anyuci vagy, és apát is szeretem, csak félek tőle, mikor csúnya az arca.
-    Ezzel foglak idegesíteni, ha rossz vagy.
-    Soha többé nem leszek rossz.
Annyira aranyos volt ez a családi kép, hogy kénytelen voltam én is csatlakozni hozzájuk. Megöleltem mind a kettőjüket, majd ágyba dugtam a fáradt Dament, és a szintúgy kimerült Elizabethet.

Elizabeth:
Nem tudtam mennyi az idő, de a nap még nem kelt fel, mikor kipattant a szemem. Olyan éber lettem, mint még soha, és éreztem, ahogy lángolnak az ereim. Damen az apjához bújt, de éreztem a belőle áradó meleget, hallottam a szíve egyenletes dobogását. Gyerek sírásra lettem figyelmes, Liza jelzett, hogy látni akar. Minden anya édesnek találja a gyerekét, de én szó szerint ennivalónak találtam. A bőre olyan forró volt, hogy szinte megégetett, mikor hozzáértem, és az illata egyszerűen fejbe vágott. Muszáj megkóstolnom, csak egy picit. Mikor a fogaim már csak milliméterekre voltak a nyakától, őrjítő fejfájás tőrt rám. Olyan volt, mintha fellángolt volna az agyam. Visszatettem a gyereket a kiságyba, aki még erősebben kezdett bömbölni. Damon felébredt, és simogatta kicsit a gyerek hasát, mire a fejfájásom kezdett csökkeni. Szóval Liza rombolta szét az agyam. Lehet, hogy ő is boszorkány? Én nem hiszem, hogy baba koromban már varázsoltam.
-    Elizabeth, mi történt?
-    Meg akartam harapni. Jaj, Damon, hogy lehetek ilyen rossz anya?
-    Ez csak a vérszomj.
-    Anya meg akarta enni Lizát?
Nem elég, hogy a gyerek már alapból is halálra van rémülve, még ezt is meghallotta. Most már biztosan félni fog tőlünk. Nem akarom, hogy ilyen rémülettel nézzen rám.
-    Elizabeth, menj le, igyál, én pedig elbeszélgetek Damennel!

Damen:
Apa leült mellém az ágyra, majd percekig nézett, és egyszer csak megölelt. Ma a szokásosnál többet ölelgetett, és nagyon szomorúnak tűnt.
-    Anyád nagyon szomorú lesz, hogyha utálni fogod.
-    Én nem utálom, csak ti olyan félelmetesek vagytok.
-    Ő sem bántotta volna Lizát, csak…
-    Éhes volt.
-    Igen. Próbálj meg bízni bennünk.
Szerettem anyát, de bele akart harapni a kistestvérembe, ami egyáltalán nem szép dolog. Megetetem anyát a hangyákkal, ha bántani fog.

Elizabeth:
Damen megölelt, mikor beléptem a szobába, majd visszabújt az ágyba, és megpaskolta az matracot, hogy feküdjek oda mellé. Reszketett, de odabújt hozzám, és éreztem, ahogy fokozatosan ellazul, miközben a haját simogatom. Pár perc múlva már egyenletesen lélegzett, így oda tudtam fordulni Damonhoz, hisz nekem is kellett egy kis vigasz.
-    Édesem, minden rendben lesz.
-    Csókolj meg.
Damon ajkai édesek voltak, az ölelése felmelegített, nem tudtam betelni vele. A hátára fektettem, miközben egy percre sem szakadtam el az ajkától. A keze bevándorolt a hálóingem alá, végigsimított a hátamon, beleremegtem az érintésébe.
-    Menjünk át egy másik szobába.
-    Miért akartok itt hagyni? – Kérdezte panaszosan Damen.
-    Aludj! – Szólt rá Damon.
Suttogva beszélgettünk tovább szerelmemmel, de mindig elkapott minket a vágy, mikor csókolózni kezdtünk. Damon szinte már az egész ruhát lehámozta rólam, akárcsak én az ő alsóját, ami már tényleg kicsit vad dolog volt úgy, hogy a fiúnk egy ágyban aludt velünk.
-    Anya, rugózik az ágy.
-    Aludj! – Szóltam most rá én.
Rendben, az összebújást el kell halasztani, de már alig várom, hogy újra Damoné legyek. Már túl rég volt, és érzem, hogy őt is kínozza ez a fajta éhség. Tudom, hogy most már minden rendben lesz.