14.fejezet: Titkok a múltból

Természetesen Damon nyert, visszamentem vele, de csak azzal a feltétellel, hogy én majd Zach házában lakom, így nem kell folyton egymásba botlanunk. Sokkal jobban tetszett az új szobám, fehérek voltak a falak, a bútorok sötétbarnák, hatalmas ablakok voltak, úgyhogy ha sütött a nap, akkor az egész szoba fénybe úszott. Az erkély itt sokkal nagyobb volt, fából készült, és egy hatalmas fa nőtt előtte. Rómeó fel is tudna rajta mászni, ha én lennék Júlia.
Emily nagyon örült nekem, folyamatosan mesélt, hogy milyen rossz volt, hogy nem láthatott, arról, hogy Damon milyen aranyos volt vele, és az udvarlójáról is.
-    Szóval te és Damon varja…
-    Nincs köztünk semmi, és nem is biztos, hogy lesz.
-    Miért nem tetszik?
-    Annyira nyomulós, és azt hiszi, hogy mindent elérhet némi szép szóval. De közben, védelmező, aranyos, édes…
-    Akárcsak a gazdája.
Furcsa volt, hogy Varjú pont Emilybe szeretett bele, mintha a madaraink teljesítenék be a mi sorsunkat. De ők is két különböző világhoz tartoznak, a szerelmük pont ugyanolyan reménytelen, mint a miénk.
-    És mi ez a név, hogy Csipcsirip?
-    Damon adta, szerintem aranyos… - jött zavarba Emily.
-    Akkor ezentúl hívjalak én is így?
-    Ahogy gondolod.
-    Neked tetszik Damon?
-    Ha szarka lenne, biztosan bele esnék.
Na, szépen állunk, még a madárkám is oda van Damonért. Tarol még a madarak körében is.
A nap folyamán a húgom, és Stefan is meglátogatott, de nekem csak egy dolgom járt az eszem: Damon, Elenát vagy Katherine-t válassza?

Damon:
Fogalmam sincs, hogyan dobjam ki Elenát, eddig sosem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom. Mindig a nők dobtak engem a félrelépéseim miatt.
-    Elena, beszélnünk kéne.
-    Olyan jó, hogy visszajöttél! Megtaláltad Elizabethet?
-    Igen. Figyelj, kéne beszélnünk kettőnkről.
Elena arca elkomorodott, sejthette, hogy mi fog jönni. A rohadt életbe, nem akarom megbántani! Ezen egyszer túl kell esnem, de tudom, hogy mekkora fájdalmat fogok okozni azzal az egyetlen szóval, hogy vége.
-    Te Stefanhoz tartozol, ő érdemel meg téged. Nagyon fontos vagy nekem, de a mi kapcsolatunk nem működik.
-    Elizabeth miatt?
-    Nem, ő csak a barátom.
-    Akkor Katherine miatt?
-    Nem. Csak szeretnék egyedül lenni, szabadon, mint a madár. Neked az öcsém kell, ahogyan te is neki. Sajnálom, hogy így alakult.
Eltűntem, nem akartam látni, hogy Elena sír, nem akartam felfogni, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. Igaz volt, amit mondtam, tényleg egyedül szerettem volna maradni, bár azt nem tudom, hogy ha Katherine egyszer csak feltűnik az életemben, akkor mit fogok reagálni. Miért van rám ekkora hatással?
Mikor beléptem a Salvatore Vendégházba, apám volt az első, aki megkeresett. Természetesen nem én hiányoztam neki, hanem az óra.
-    Tessék, Elizabeth visszaadta.
-    Mocskos kis tolvaj.
-    Ön se volt túl kedves vele, Atyám.
-    Hát egy Thrushwooddal nem is leszek!
-    Szeretnék erről többet megtudni. Mi közöm van Elizabethez?
-    Semmi, és remélem, hogy nem is lesz.
Apám elvonult, gondoltam, hogy egy árva szót se fog kinyögni. Semmi probléma, majd én utánajárok a dolgoknak. Előkerestem apám naplóját, amit még anno Stefan ásott ki a sírjából, előhalásztam a megmaradt képeket, bár azok olyan régiek voltak, hogy sokról már eltűnt a kép is. Nem szerettem nézegetni ezeket, nem szerettem emlékezni a gyerekkoromra.

Elizabeth:
Egész nap arra vártam, hogy Damon meglátogasson, majd megevett a fene, hogy megtudjam hogyan döntött. Az erkélyen álldogálva megpillantottam Giuseppe urat, de ő csak undorodva rám pillantott, majd eltűnt. Persze, majd hogy ő válaszol minden kérdésünkre... Előbb leszek én az egyiptomi királynő, minthogy ő magától elmondjon bármit is.
-    Szia, édes.
-    Leszoknál erről?
-    Apám azt mondta, hogy semmi közünk egymáshoz, de tuti hazudott. Viszont találtam némi képet, megnézegethetnénk, hátha beugrik valami.
-    A beugrik valami alatt a látomásra gondoltál?
-    Igen.
A kertet az összes képen felismertem, de mindegyiken csak a Salvatore család volt rajta, semelyik nem mondott el semmit arról, hogy mi közöm Damonhoz. Egyszer csak megakadt a szemem valamin, ami túl éles volt a többi dologhoz képest.
-    Látod azt a virágot a háttérben?
-    Ebben a kertben is van olyan növény, de ez miért fontos?
-    Mutasd meg, hogy hol nő.
Ismerős volt nekem ez a virág, valahonnan nagyon, nagyon régről. Szinte az illatát is éreztem az orromba, tudtam, hogy a tó közelében nőtt. Mindig vetettem rá egy pillantást, mikor ruhákat mostam.

Damon:
Miért lenne olyan fontos az a nyomorult növény? Itt tényeket keresünk, nem virágokat. Még jó, hogy Zach imád kertészkedni. A virágházban mindenféle növény nőtt, akár tél volt, akár tavasz. Általában ide hoztam a „hami csajokat”, a virágillat elnyomta a vérszagot, így Stefan nem szagolta ki, hogy mit teszek.
Meg is találtuk a képen szereplő növény, a címke szerint nősziromnak hívják. Megszagoltam, és akkor ért csak a felismerés. Mindig ismerős volt Elizabeth illata, most már tudom, hogy honnan.
-    Ez a kedvenc virágom. – Jegyezte meg az elbűvölt kisasszony.
-    Valahonnan sejtettem, hogy így van.
-    Fogd meg a kezem.
Megérintettem Elizabeth kezét, és életemben először látomásom lett. Ha mindig ilyen király egy látomás, akkor varázslónak fogok tanulni; beiratkozom a Rockfordba. Harry Potter legjobb cimbije leszek, vagy a legrosszabb rémálma. 

Elizabeth:
A tizenkilencedik századi ruhákból nem volt nehéz rájönni, hogy milyen kort látok. Gyermek voltam, és Salvatore Birtok kertjében kergettem egy szarkát. Szegényke szárnya meg volt sérülve, így csak a lábát tudta használni a menekülésben. Elestem, és irdatlan bömbölésbe kezdtem, és csak akkor hagytam abba, mikor édesanyám a karjába vett. Gyönyörűséges ruha volt rajta, borzasztóan drága anyagból készülhetett. Mikor már épp sikerült megnyugodnom, akkor ért a felismerés, hogy amíg én sírtam, a szarka eltűnt előlem. Na több se kellett, ismét hisztizni kezdtem. Egy porcelánfehér bőrű, feketehajú nő jött oda hozzám, és kézen fogott.
-    Gyere kicsi lány, van itt valaki, aki majd felvidít.
Nem akartam vele menni, én a szarkácskát akartam, nem valakit, aki majd felvidít. Ugyan ki tudna engem most boldogságra bírni?
Egy hatalmas fa alatt ott ült egy fiú, aki fel-felágaskodott, hogy láthassa mi ad olyan érdeses bömbölő hangot. Egy kiságyban ott feküdt egy kisbaba, aki bizonyára az anyukája után sírhatott.
-    Kicsim, menj, játssz Elizabethel, én addig megetetem az öcsédet.
Az érdeklődő fiúcska rám emelte világoskék szemeit, majd a kezét nyújtotta nekem. Nem fogtam el a kezét, csak leszegett fejjel követtem egy tóhoz. Leültünk a partjára, és csak néztük a vizet, de egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Egyszer csak egy varjú repült az ölembe, mitől rendesen megijedtem, és csapkodni, és sikítozni kezdtem.
-    Ez csak egy varjú, nem bánt.
-    Szedd le, szedd le!
A fiú megfogta a madarat, majd bedobta az egyik bokorba. A varjú csak mérgesen károgott, majd elrepült.
-    Nem akarok veled játszani!
Hogy mondhat ilyet egy fiú, egy lánynak? Legalább tegyen úgy, mintha játszani akarna. Micsoda egy neveletlen gyerek!
-    Akkor ne játszunk! – sértődtem meg, majd elindultam vissza oda, ahol a szarkával játszottam.
Még hogy felvidít, engem ez a neveletlen fiú? Soha többé nem akarok idejönni, haza akarom menni anyával! Meg is keresem, és megmondom neki, hogy azonnal menjünk haza.
-    Várj, Elizabetj, várj! – loholt utánam a fiú.
-    Mit akarsz?
-    Ne haragudj, nem akartalak megbántani, szívesen játszom vele. Megbocsátasz? – Nyújtott át nekem egy lila virágot.
-    Köszönöm…Hogy is hívnak?
-    Damon, Damon Salvatore.
-    Köszönöm, Damon.
A Damonnak nevezett fiú, szélesen elmosolyodott, rám villantotta gyönyörű fehér fogait. Most már nem akartam haza menni! Viszont fogalmam sem volt, hogy mit csináljunk.
-    Megmutassam a lovamat?
Atyám is tud lovagolni, de egy ló hatalmas hozzánk képest. Ennek a fiúnak már lova is van? Követtem az istállóhoz, ahol az utolsó boxban egy fekete csikó várt ránk. Damon büszkén nézegette a paripáját, melynek színe olyan sötét volt, mint az ő haja.
-    Megsimogathatod.
Benyúltam, hogy megérintem a pacit, mire a leharapta a virágom fejét. Könnyek gyűltek a szemembe, és hátat fordítottam a lónak, majd kitrappoltam az istállóból. Hülye csikók, hülye lovak, hülye istálló! Az a csúnya állat megette a virágomat, amit Damontól kaptam!
-    Elizabeth, majd szedek neked másikat.
-    Nekem az kell!
-    Azt már nem tudom odaadni.
-    Hagyj békén!
Inkább még is haza akarok menni! Visszamegyek a kisbabához, és akkor biztosan ott lesz anya is. Futottam fel a dombra, hogy körülnézzek merre is vagyok, mikor valaki egyszer csak megragadott hátulról, és legurultam a dombról. Borzasztóan megijedtem, azt hittem meg fogok halni. Mikor már nem gurultam tovább, azzal a problémával találtam magam szembe, hogy a kacarászó Damon fekszik rajtam.
-    Azonnal szállj le rólam, hogyan tehetsz ilyet egy hölggyel?!
-    Olyan vicces fejet vágtál!
Lekevertem egy pofont ennek a szemtelen ficsúrnak. Lelök egy dobról, egyáltalán nem illendő távolságra van tőlem, és még csúfol is?! Hatalmasra nyíltak a szemei, és az arcát kezdte dörzsölni. Lendítette a kezét, én pedig becsuktam a szemem, várva, hogy ő is megpofozzon, az ütés csak nem jött. Mikor kinyitottam a szemem, csak egy gúnyos mosollyal köszöntött.
-    Tudtam, hogy beveszed. Nem szabad megütni egy lányt.
-    Legalább ebben egyetértünk. Leszállnál rólam?
Nem válaszolt semmit, csak egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Egyszer csak az szája az enyémhez ért, majd nyomott rá egy puszit, és eltávolodott. Éreztem, hogy elvörösödöm, miközben a lehető legérthetetlenebb fejet vágtam.
-    Ez mi volt?
-    Megpusziltalak. Láttam, hogy anya és apa is ezt csinálja, és gondoltam kipróbálom.
-    És ez illendő?
-    Nem tudom, de finom.
Tényleg finom volt, csak nem tudtam, hogy ez szabad-e csinálni. Nem akartam, hogy apa kiabáljon velem. Damon ismét meg akart volna puszilni, de egy hang megakadályozta, hogy ismét fülig vörösödjem.
-    Gyerekek, gyertek, kész az ebéd!
Damon leszállt rólam, majd megragadta a kezem, és futni kezdett a ház felé. Én is futottam vele, és már alig vártam, hogy teletömjem korgó pocikámat.

Damon:
Visszautazhattam az időben, mert Stefant láttam kisbabaként. Ott bömbölt a kiságyban, én meg legszívesebben betömtem volna a száját valamivel, hogy elhallgasson. Nem értettem, hogy őt miért szeretgetik, ha sír, és engem miért nem. Mikor én is úgy kezdtem el bömbölni, mint ő, Atyám leszidott, hogy egy fiú nem viselkedhet így. Úgyhogy nem találtam meg a válasz arra, hogy miképp lehet elérni, hogy anya engem is a karjába kapjon.
-    Kicsim, menj, játssz Elizabethel, én addig megetetem az öcsédet.
Sosem láttam még, hogy Stefan hogyan eszik, mindig elküldtek. Biztosan nem akarják, hogy lássam, hogyan szürcsöli a levest. Felnéztem az Elizabethnek nevezett lányra, és egy igencsak szép hölgyeményt pillantottam meg. Sok lánnyal találkoztam már, vasárnaponként a templomban, vagy teadélutánonként, de ilyen széppel még sosem találkoztam. Vöröses haja volt, és gyönyörű szeme. Durcásan nézett ki, és a szemei is kissé vörösek voltak a sírástól. Kinyújtottam felé a kezem, de nem fogadta el, csak leszegett fejjel követett. Nem értettem mi baja lehetett. Elvittem a tóhoz, de egy szót sem szólt, csak leült, és bámulta a vizet. Én még mindig az öcsémmel voltam elfoglalva. Egyáltalán mitől ilyen pici, és miért nem tud beszélni? Egyszer csak sikítozni kezdett Elizabeth, azt hittem valami baja van, de csak egy varjútól ijedt meg.
-    Ez csak egy varjú, nem bánt.
-    Szedd le, szedd le!
Hogy ez a lány milyen nyivákolós! Leemeltem a madarat az öléből, majd behajítottam egy bokorba. Sosem féltem ettől a madártól, olyan szép tolla volt.
-    Nem akarok veled játszani!
Tényleg nem akartam, mit kezdjek egy sipítozós, nyafka lánnyal?! Kifutott az arcára a düh, és a sértettség, nagyon előnyösen festett így.
-    Akkor ne játszunk!
Felpattant, majd elfutott. Annyira nem érdekelt, hogy mi van vele, de nem akartam bajba jutni, mert megbántottam apa barátjának a lányát. Utána futottam, és jól kifáradtam, nagyon gyors egy lány volt.
-    Várj, Elizabetj, várj!
-    Mit akarsz?
-    Ne haragudj, nem akartalak megbántani, szívesen játszom vele. Megbocsátasz? – Nyújtottam át neki egy virágot, amit útközben leszakítottam a virágoskertből.
-    Köszönöm…Hogy is hívnak?
-    Damon, Damon Salvatore.
-    Köszönöm, Damon.
Még sosem hallottam, hogy valaki így mondja a nevem. Atyám általában dühösen ejti, anyám szeretetteljesen, ez a lány meg zavartan, és édesen. Elmosolyodtam, mitől az ő ajkai is felfelé kunkorodtak. Igaz, hogy elég hisztis lány, de nagyon szép, és finom az illata.
-    Megmutassam a lovamat?
Bólintott, majd követett Ördöghöz. Ha már én voltam a démon, akkor a lovam az ördög. Atyám csak a fejér fogta, mikor elneveztem a lovat, édesanyám pedig kuncogott. Csodaszép csikó volt, sokkal szebb, mint apámnak van!
-    Megsimogathatod.
Elizabeth benyúlt, hogy megsimítsa Ördög fejét, mire az leharapta a virágát. Elizabeth szeme könnyes lett, majd mérgesen kitrappolt az istállóból. Ez a lány mindenen elbőgni magát? Anyu mindig mondta, hogy a lányok érzékenyebbek, na de ennyire?!
-    Elizabeth, majd szedek neked másikat.
-    Nekem az kell!
-    Azt már nem tudom odaadni.
-    Hagyj békén!
Olyan mogorva volt, mint egy kutya, akitől elvették a csontot. Elszaladt, én meg hagytam, fusson, ha akar. Nem fogok én vele vesződni. Kisírja magát, és majd utána játszom vele valamit. A domb tetején nézelődött, nekem pedig egy csodás terv ugrott be a fejembe. Utána settenkedtem, majd megöleltem, és legurultam vele a dombról. Sikított, ahogy csak a torkán kifért, azt hittem, hogy megsüketülök. Érdekes pozicióba érkeztünk, mert teljesen rajta feküdtem. Elvileg ez nem volt túl illendő, de nem nagyon érdekelt. Olyan jó bosszantani ezt a lányt.
-    Azonnal szállj le rólam, hogyan tehetsz ilyet egy hölggyel?!
-    Olyan vicces fejet vágtál!
Elizabeth megpofozott, és mérgesen fúrta a tekintetét az enyémbe. Még sosem ütött meg egy lány sem. Apámtól kaptam már pofont, mikor eltörtem valamit, vagy ráöltöttem a nyelvem, de anya sosem bántott. Most megleckéztetem ezt a beképzelt lányt! Emeltem a kezem, színlelve, hogy megütöm, és be is vált a tervem. Becsukta a szemét, és apróra húzta össze magát, olyan volt, mint egy ijedt kiscica. 
-    Tudtam, hogy beveszed. Nem szabad megütni egy lányt – mosolyogtam rá.
-    Legalább ebben egyetértünk. Leszállnál rólam?
Mit szoktak csinálni a fiúk, ha ki akarják mutatni, hogy tetszik nekik egy lány? Atyám puszit szokott nyomni anya szájára, és attól édesanyám mindig boldog lesz, úgyhogy én is kipróbálom. Óvatosan Elizabeth szájához érintettem az enyémet, majd nyomtam rá egy puszit, és elhúzódtam tőle. Nagyon érdekes érzés volt, bizsergett a szám ott, ahol hozzáért az övéhez, és melegség töltött el. A lány elpirult, és érdeklődve tekintett rám. 
-    Ez mi volt?
-    Megpusziltalak. Láttam, hogy anya és apa is ezt csinálja, és gondoltam kipróbálom.
-    És ez illendő?
-    Nem tudom, de finom.
Miért ne lenne illendő? Csak megmutattam neki, hogy tetszik, és pofont sem kaptam, úgyhogy biztosan én is tetszem neki. Elizabeth nagyon gondolkodott valamin, majd csücsörített, hogy ismét pusziljam meg. Miért is ne? Dadusom hangja viszont megakadályozott abban, hogy teljesítsem Elizabeth kívánságát.
-    Gyerekek, gyertek, kész az ebéd!
Leszálltam róla, majd kézen fogtam, és rohanni kezdtem az ebédlőbe. Nagyon éhes voltam, jól esett volna már egy finom leves. Aztán evés után, fogócskázom Elizabethel, és megpuszilom még párszor.

Elizabeth:
Kiszakadtam a látomásból, és félve Damonra néztem. Ő csak édesen mosolygott rám, majd megcsókolt. Nem értettem, hogy ezt miért csinálja, de nagyon jól esett.
-    Ez most is finom, bár ez már sokkal felnőttesebb.
Ő is azt látta, amit én láttam? Egyáltalán neki miért volt látomása? Fülig vörösödtem, majd elengedtem a kezét, és kisétáltam az üvegházból. Nem tudtam feldolgozni, amit láttam. Miért volt anyámon olyan drága ruha, mikor mi szegények voltunk? És hogyan lehetséges az, hogy én Damonnal játszadoztam a Salvatore Birtokon?
-    Hogyhogy ismertük egymást gyerekkorunkban?
-    Fogalmam sincs. Én emlékeztem egy lányra, akit megpusziltam, de nem tudtam, hogy te vagy az.
-    Én erre nem is emlékeztem!
Damon megfogta a kezem, az ujjaink összekulcsolódtak, úgy sétáltunk, mint egy szerelmes pár. Én indultam volna vissza a szobámba, de Damon a vendégház felé húzott. Felkapott a karjába, és felugrott velem az apja szobájának erkélyére. Az apuka nagy grimaszok kíséretében beeresztett minket, majd helyet foglalt a foteljében.
-    Mit akartok?
-    Válaszokat. Miért ismertük egymást gyerekként?
-    Nem hagytok békén, amíg meg nem mondom, igaz?
-    Ezt jól látja, Atyám.
Nagyon nem akarta elárulni az igazságot, nem tudom mi lehet olyan borzasztó, amit ennyire titkolni kell. Mondja már, mert megőrülök! Istenem, csak add, hogy ne legyünk rokonok!
-    A Thrushwood család is az Alapító családok egyike, csak kitagadtuk őket, és ezért nincs benne a nyilvántartásban.
Ha Damon nem állt volna szorosan mellettem, akkor biztosan elájultam volna. Így már világos, hogy miért utálta apám az alapítókat. Szolgasorba taszítottak minket, és hagyták, hogy éhezzünk, mikor egykoron mi is velük egy szinten voltunk.
-    Miért tagadtak ki minket?
-    Az Alapító családoknak példát kell mutatniuk. A te iszákos nagybátyádról a példamutatás nem volt elmondható. Ne tudd meg, mekkora szégyen ért minket, mikor a város, egy egész álló hétig, Bob Thrushwood háromfejű kutyaképzelgésein csámcsogott.
Ezt nem hiszel el, most komolyan azért rúgtak ki minket, mert Bob bácsi kicsit berúgott, és hülyeségeket beszélt össze-vissza?! Hogy milyen gőgösek ezek az Alapító családok. Viszont ha mi is nemesek voltunk, akkor hol az örökségem?
-    És maga miért pénzelt minket? Ha nemesek vagyunk, akkor valahol kell lennie házunknak, aranykészletünknek, ruháimnak… Hol van az örökségem?
-    Az én tulajdonomba.
Damon egy szót sem szólt egész idő alatt, a Salvatore család jól tud hallgatni. Most viszont nem ártott, hogy ott volt, mert ha nem fogott volna le, nekimentem volna az apjának. Ez a mocsok szemétláda elvette az összes vagyonunkat, nem elég, hogy a flancos Tanácsából kirúgtak, még az örökségemre is rátette a kezét.
-    Hogy volt képe elvenni azt, ami engem illet?
-    Nem vettem el, megkaptad volna.
-    Mikor?
Hatalmas szünet, valamit titkol, legszívesebben addig ütném, amíg ki nem nyögi a választ. Damon erősen tartott, jobb is volt, mert kitört volna belőlem a szörny.
-    Válaszoljon már!
-    Mit gondolsz, miért voltatok ti annyit Damonnal, mikor kicsik voltatok?
-    Honnan a fenéből tudnám?
-    Jegyesek vagytok.
Damon elengedett, és úgy nézett az apjára, mintha annak hirtelen három keze lenne, vagy két feje. Engem is meglepett ez a válasz, hogyan lehetnék én Damon jegyese? Végül is szoktak olyat csinálni az előkelők, hogy összeházasítják a gyerekeiket, és így növelik a vagyonukat.
-    Ez lehetetlen! Ugye ez a jegyesség megszakadt, mikor meghaltunk? Én még túl fiatal vagyok a házassághoz.
Nem esett jól, hogy Damon ennyire ódzkodik attól, hogy összekössük az életünket. Persze ha Elenáról, vagy Katherine-ről derült volna ki, hogy a menyasszonya, akkor nem ellenezné ennyire. Megbántott, úgy viselkedett, mintha leprás lennék, és minél messzebb akarna kerülni tőlem
-    Ez nem papíron alapuló megegyezés volt, csak Daniel-lel beszéltünk arról, hogyha nagyok lesztek, akkor összeadunk titeket. Azok után, hogy kiderült milyen egy ostoba családról van szó, én fel akartam bontani a jegyességet, de anyád ragaszkodott hozzá.
Ha Giuseppe és apám megbeszélték, hogy a gyerekeiket összeadják, akkor miért utálta annyira atyám a Salvatore-ket? Mondjuk biztos, hogy a kitagadás miatt haragudott, de akkor meg minek küldött el hozzájuk dolgozni?
-    Még mindig nem válaszolt, hogy miért pénzelt minket azok után, hogy nem akart már a menyének?!
-    Nem hagyhattam, hogy Damon párja éhen halljon. Ezt még kimondani is rossz. Egy feltétellel engedtem, hogy a fiam feleségül vegyen egy parasztlányt.
-    Mi volt a feltétel?
-    Ha beleszeret úgy is, hogy nem rangjához illő. Azért dolgoztál nálunk, hogy Damon szemet vethessen rád. Bár mindenki tudta, hogy ennek nagyon kevés az esélye. Aztán Katherine csak még jobban rontotta az esélyeidet. Azt be kell vallanom, hogy neked jobban örülnék, mint neki. Az a nő tönkretette az életünket.
Ennyi információ bőven elég volt, most kell egy kis nyugalom, hogy ezt megemésszem. Az egész életem azon függött, hogy Damon belém szeret-e. Természetesen Giuseppe elintézte, hogy esélyem se legyen bekerülni a családjába.
Kiviharoztam a szobából, és magamra zártam a kuckóm ajtaját. Semmi kedvem nem volt Damon nyavalygását hallgatni. Persze amikor Elenával volt, akkor esküvőről álmodott, mikor meg kiderül, hogy a jegyese vagyok, akkor meg hány az ötlettől. Sértett voltam, és szomorú. Megértem én, hogy Damon sokkolva van, de nem is azt mondtam, hogy holnap házasodjunk össze. Ez csak egy ígéret, az emberek meg szokták szegni az ígéretüket, de ő még csak a házasság lehetőségéről se akar hallani.
-    Akkor is bejövök, ha nem akarod.
-    Nem kell elvenned, ne aggódj!
-    Miért érzem úgy, hogy téged ez zavar?
-    Azért mert szeretlek, és természetesen jól esne, ha örökre hozzád tartoznék.
Még sose mondtam neki, hogy szeretlek, csak annyit, hogy a szerelmemmel játszik. Meg is lepődött rendesen, majd a hátam mögé sétált, és átölelt. Egyszer csak éreztem, hogy valami hideg az ujjamra csúszik, majd megpillantottam a gyűrűsujjamon egy aranykarikát.
-    Azt hiszem, ez a tiéd. Értsd meg, hogy erre nem vagyok kész. Hogyan vehetnélek el, hogyha még csak nem is járunk? Tartsd meg emléknek, talán egyszer valóra válik az álmod. Ki tudja, hogy mit hoz a jövő.
-    Gondolom, te nem fogod hordani.
-     Nehéz lenne jegygyűrűvel az ujjamon csajozni. Össze vagyok kavarodva. Kérdezhetek valamit?
-    Mi lenne az?
-    Amikor megérintetted az órát, akkor tudtál beszélni az anyámmal, pedig a látomásoknak csak képeknek kéne lenniük. Nem tudnád elérni, hogy én is tudjak vele beszélni?
-    Mondd meg a nevét, és adj valamit, ami az övé volt!
-    Anette – nyújtott át egy láncot Damon.
Én nem vagyok Benett boszorka, nekem nincs varázskönyvem se, csak a szellemvilágból meríthetek erőt. Ha egy szellem kapcsolatba akar lépni velem, akkor megteszi, és utasítást ad, hogy mi tegyek ahhoz, hogy beszélni tudjak vele.
-    Álmodban olyan helyekre jutsz, amit ébren még csak megközelíteni se tudsz – szólalt meg egy kellemes, női hang.
Berántottam Damont az ágyba, majd a nyakába akasztottam a láncot. Ő nem igazán érette, hogy mi történt, csak én hallottam a hangot, ő nem.
-    Fogd meg a kezem, és aludj el! Elviszlek anyukád világába, de nem biztos, hogy látni fogsz.
-    Rendben.
Adtam egy jó éjt puszit neki, majd elhelyezkedtem a mellkasán, és éreztem, ahogy a feketeség beszippant. Veszélyes valaki világába lépni, mert akár örökre is ott ragadhatsz. Nem tudom felkelteni magam, és ha valós idő szerint tíz óránál tovább alszunk, akkor soha többé nem nyitjuk ki a szemünk. Lehet, hogy Damon nem is bánná.