A szobámban nem volt túl sok minden, , nem igazán volt otthonosnak nevezhető. A mostani kornak semmiképp nem felelt meg. A sarokba dugva volt egy nagyobbacska ágy, mellette egy szekrény, az egyetlen ablak előtt egy asztal, a falakon könyvespolcok, a földön pedig egy kormos, koszos, elnyűtt szőnyeg. Minden ruhámat, néhány könyvet, és a családomról készült egyetlen képet a bőröndömbe tuszkoltam, majd leszáguldottam a toronyból. Az árnyékba húzódva megvártam, míg az apácák elvonulnak a kertbe, majd kiszáguldottam a fenyőfákhoz. Egy hatalmas ugrással átugrottam a kőfalon, majd besuhantam a városba. Néha már előfordult, hogy kiszöktem a faluba, de utoljára száznegyvenöt éve voltam szabad, akkor azt hittem, majd az egyház otthont nyújt, de csak kelepcébe kerültem.
1864. Virginia. Nyár vége volt, a levegő fülledt, semmi szellő, mégis vacogtam a félelemtől. Valami követett, és tudtam, hogy semmi esélyem nincs, sokkal gyorsabb nálam. Emlékszem, mennyire haragudtam a sorsra, hogy nekem nem adja meg azon örömeket, melyet egy férfi adhat egy nőnek, vagy amit csak akkor érezhetsz, mikor gyermekedet tartod a karjaidba. Aztán utolért a halál, és bele kellett néznem azokba a fekete szemekbe…
Nem akarok emlékezni! Már úgysincs mit tenni, vámpír lettem, és kész. Étkezésem változó, igazából mindig olyan vért kaptam, amit hoztak nekem a kedvesebb atyák.
- Nem kéne egy fedél a fejed fölé?
Ez nem lehet igaz…Katherine Pierce? Mégis mit akar ez a nő tőlem? Nem is ismerjük egymást személyesen, csak én tudom, hogy a Salvatore Birtokon élt akkoriban, mikor még ember voltam.
- Én tudok neked otthon biztosítani, ha megteszel nekem valamit.
- Mi lenne az?
- Kémkedned kell.
Végül is, valamit valamiért. Nem alhatom a parkban, valahol meg kell húznom magam. Viszont fogalmam sincs, mit keres ez a nő a Vatikánban.
- Rendben.
- Akkor irány Mystic Falls!
Úgy terveztem soha többé nem megyek haza a szülővárosomba, nem akartam ismét átélni a rég történteket. Végül is, mindegy, már alkut kötöttem az ördöggel, innen már nincs visszaút.
Másnap estére már a városban is voltam, de nem volt időm arra, hogy nézelődjek, vagy megkeressem régi otthonom, Katherine rögtön az új lakhelyemhez vitt. Egy vendégház?
- Mi ez a hely?
- A Salvatore vendégház. Miután lerombolták a Veritast, ide költöztek a még életben maradt Salvatore-ok.
- Ki után is kell kémkednem?
- A párom után. Én elutazom pár napra, és azt szeretném, hogy tartsd rajta a szemed. Hajlamos a rosszalkodásra.
Katherine csöngetett, és sokáig nem is hallottam, hogy bárki is igyekezett volna lefelé a lépcsőn, mikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és Stefan Salvatore mosolygott ránk kedvesen. Ez hogyan lehetséges? Katherine átváltoztatta volna? Ezt nem gondoltam. Tudtam, hogy Pierce kisasszony vámpír, de nem gondoltam volna, hogy a fiatalabbik testvért átváltoztatta.
- Hoztam egy takarítónőt, és ha nem gond nektek, itt lakhatna, mivel nincs hová mennie. – Vette fel a kedves arcát Katherine.
- Maradj nyugodtan, van itt hely.
Stefan ugyanolyan udvarias, kedves, és szeretetreméltó volt, mint emlékeztem rá. Már épp nyitottam volna a szám, hogy köszönetet mondjak, mikor egyszer csak valaki elsodorta mellőlem Katherine-t. Te jó ég, Damon…
- Úgy hiányoztál, édes – suttogott Damon, majd csókot adott Katherine-nek.
Egy hang sem jött ki a torkomon, azt hittem soha többé nem látom, most pedig itt áll előttem, és a Sátánnal csókolózik.
- Ez meg ki? – Bökött felém a fejével Damon.
- Az új takarítónő. Ne Zach csináljon már mindent. Valamint elfoglaltság számodra, mivel el kell utaznom pár napra.
Damon nagyon fancsali képet vágott, nekem pedig csak akkor esett le, hogy végül is Damont kell figyelnem. Ez egyszerűen lehetetlen, holtan esem össze, ha csak rám néz, nem hogy még járjak is a nyomába. Miért szúr ki velem az élet? Miért pont Damon, miért pont az, akibe halálosan szerelmes voltam?
Stefan felkísért a szobámba, ami sokkalta barátságosabb volt, mint a papoknál. Az ágy hatalmas volt, a szekrény szintúgy, és még erkélyem is volt. Egyszerűen minden csodás volt, ha nem számítottam a munkakörömet. Mármint, a takarítással nincs bajom, hisz világ életemben cselédlány voltam, de a kémkedésben új vagyok. Ha Damon olyan, mint régen, akkor biztos, hogy csak úgy tapadnak rá a nők, nem csodálom, hogy Katherine óvatos.
***
Három nap telt el, és semmi nem történt. Nem jött senki a vendégházba, és Damon is a szobájában kuksolt. Egyszerűnek tűnt az élet, nem volt sok dolgom, porszívóztam – mondjuk azt meg kellett tanulnom, de nem nagy ördöngösség – felmostam, port töröltem, kimostam a ruhákat. Minden a legnagyobb rendben telt, addig, míg este Damon meg nem kért, hogy csatlakozzam hozzá egy kis csevelyre.
Damon:
Katherine elment, és fogalmam sincs, hogy minek hozta ide ezt a cselédlányt. Mondjuk, nem árt, ha a ház tiszta, de én nem fogom jobban érezni magam tőle. Más esetben biztosan eljátszadoznék a hölgyikével, de nem ajánlatos Katherine-nel ujjat húzni.Leültem a kanapéra, töltöttem magamnak egy pohár whiskyt, majd a tűzre meredtem, mikor megcsapta az orrom valami kellemes illat. A takarítónő épp akkor jött le a lépcsőn, és a konyha felé indult, de megállítottam.
- Hogy is hívnak?
- Elizabeth-nek, uram.
- Nem ülsz le ide egy kicsit, Elizabeth?
Borzasztóan finom illata volt, valahonnan ismerős volt, valahonnan nagyon régről. A kanapé végére ült, a lehető legmesszebb tőlem.
- Gyere már közelebb, nem harapok.
- Elnézését kérem.
Borzasztóan hivatalos, és udvarias, ez nem megszokott a mai lányoknál. Katherine nem mondta, hogy ember, és szívdobogást sem hallok.
- Vámpír vagy?
- Igen, uram.
Mikor még ember voltam, hozzá voltam szokva, hogy minden alattam álló „uramnak” szólít, de most már nagyon furcsa volt. Ez a lány olyan, mint egy félős cica a farkas mellett. Félt, de mégis lenyűgözte a nála erősebb, és fenségesebb vadász.
- Félsz tőlem?
- Nem, csak…
- Csak?
- Semmi. Ne haragudjon, de sok dolgom van még. És szeretném, ha elégedettek lennének a munkámmal. Mindazonáltal, Miss. Pierce nem örülne neki, ha a kedvesével társalognék.
- Miért beszélsz ilyen régiesen?
- Nekem ez a megszokott, uram.
Ez a megszokott? Hol élt ez a lány, barlangban? Én se vagyok már mai gyerek, de átvettem a szokásokat.
- Hol voltál eddig, barlangban?
- Igazából toronyban. A Vatikánban, a pápai kastélyban.
Ez most komoly? Katherine komolyan idehozott egy apácát? Ha nekem elkezd magyarázni Istenről meg a megbocsátásról, lecsapom, mint a taxiórát.
- Apáca vagy?
- Dehogy!
- De gyorsan rávágtad. Úgy tudtam, a papoknak nem szabad…
- Félreért! Én ott fordító voltam. Másoltam, és fordítottam a tekercseket.
- Szóval még szűz vagy…
- Ehhez semmi köze!
A cicuska nagyon megsértődött, szinte éreztem a benne tomboló haragot, és sértettséget. Nagyon szemérmes egy kislány. Nem baj, majd kicsit feloldom.
- Szóval uncsi papokkal töltötted az elmúlt…hány évet is?
- 145-öt.
- A polgárháború alatt lettél vámpír?
- Igen.
- Hogyan lettél az?
- Egy vámpír megharapott.
- Na ne mond…
Olyan hirtelen csukta be az ajtókat, biztos, hogy nem lehetett túl szép emléke róla, különben nem válaszolt volna ilyen ostobán. Okos lánynak tűnt, csak nagyon félénk volt. Még egyszer se nézett rám, mindig a szőnyeget, vagy az asztalt bámulta.
- Miért nem nézel rám? Visszataszítónak találsz?
- Dehogy uram, csak…
- Ne uramozz, szólíts Damonnak, és fejezd be amit elkezdtél.
- Elnézést, Damon. Egyáltalán nem tartom visszataszítónak. Önnek nagyon megnyerő a külseje.
- Én nem tudok mit mondani rád, mivel nem nagyon látom az arcodat a hajadtól.
Ez amúgy enyhe utalás volt arra, hogy nézzen ide, de nem nagyon akart leesni neki. A haja enyhén göndör volt, barnás-vörös színű, de a tűztől mélyvöröses árnyalatot vett fel. Most, hogy jobban megnéztem tényleg elég régies ruha van rajta, olyan, amit a 19. században a cselédek hordtak.
- Dolgoztál már azelőtt is takarítónőnek?
- Igen, még mikor ember voltam.
- Hol?
- A Salvatore Birtokon.
- Nálunk?
- Igen, uram…akarom mondani, Damon.
- Ismerős az illatod. Volt valami dolgunk egymással?
- Nem.
- Persze hogy nem… Elfelejtettem, hogy nem nyúlt még hozzád férfi, úgy…
- Hagyjuk ezt a témát.
Leraktam az italom, majd közelebb húzódtam hozzá, és hirtelen magamhoz rántottam. Nagyon kis törékenynek tűnt, kezét azonnal a mellkasomra helyezte, és el akarta tolni magát, de erősen fogtam. Egyik kezemmel az álla alá nyúltam, hogy kényszerítsem rá, hogy rám nézzen. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de ő azonnal lenézett.
- Nézz rám, látni szeretném a szemed!
Engedelmeskedett, de a szemkontaktus nem tartott túl sokáig. Ilyen színű barna szemet én még nem is láttam. Vöröses barna volt, olyan, mint a haja. Arca kipirosodott, nagyon zavarba lehetett. Odahajoltam a nyakához, mitől teljesen megmerevedett. Egyáltalán nem mozdult meg, de a keze remegett.
- Nem bántalak… - Suttogtam a fülébe.
- Hagyjon… - suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam meg.
Elengedtem, nem akarom kínozni, ha neki nem kellemes a közelségem magára vessen, nem tudja, miről marad le. Elhúzódtam tőle, és már épp nyúltam volna az italomért, mikor hirtelen az ajka hozzá ért az enyémhez. Szinte csak egy másodpercig tartott, de olyan volt, mintha áram csapott volna meg - kellemes áram, mindenféleképpen. Mikor Katherine megcsókol olyan, mintha lángra kapna a testem, Elizabeth előző csókjánál ezt nem éreztem, csak kellemes bizsergést. Először csak mindketten bámultunk a másikra, majd engedtem a vágynak, és most én csókoltam meg, miközben végigdöntöttem a kanapén. Minden nagyon gyorsan történt, hamar lekerült rólunk a ruha, csak fehérnemű takarta a testét, rajtam pedig már csak az alsónadrágom maradt. Érzékien simogattam a combjait, kezem bejárta az egész testét, mindene rendben volt. Szám nem eresztette az övét, nem akartam, hogy beszéljen. Végül nem bírtam ki, muszáj volt belecsókolnom a nyakába, mitől felnyögött, majd hirtelen megdermedt. Ez nem volt normális reakció ilyen esetben, valami nem stimmel. Egy hangos puffanás hallatszódott a bejárati ajtó felöl. Odakaptam a fejem, és megpillantottam a kővé dermedt Katherine-t. Gyorsan lemásztam a cselédlányról, aki azonnal felkapta a ruháját, és felsuhant az emeletre. Én is felöltöztem, majd ránéztem Katherine-re, akinek dühösen villogtak a szemei. Már vártam a hidegzuhanyt, de Katherine nem szólt semmit, csak elment fel az emeletre. Úgy tűnik, először Elizabeth kapja meg a fejmosást.
Elizabeth:
Áshatom a sírom, mert tuti, hogy Katherine kinyír. Hogy lehettem ilyen ostoba? Katherine világosan megmondta, hogy mit kell csinálnom, és abban nem volt az benne, hogy majdnem feküdjek le Damonnel. Egyáltalán mi ütött belém? Én nem vagyok ilyen könnyűvérű, hogy azonnal odaadjam magam annak, aki szépeket mond nekem. Damon olyan, mint egy kígyó, vagy mint a tűz, tudod hogy veszélyes, és mégse tudsz elszakadni tőle. - Ezt nem kellett volna!
- Ne haragudj! Annyira sajnálom, soha többé nem fog előfordulni.
- Hát azt garantálom! – Vágott a falnak Katherine, majd felszakította egy késsel a csuklóm.
A vérzés nem állt el, a seb nem forrt be. A penge bizonyára vasfűbe volt áztatva.
- Csak, hogy örökre emlékeztesselek…
- Tudom, hogy hibát követtem el.
- Még egy ilyen, és neked véged.
Nagyszerű, az idióta gyengeségem miatt most retteghetek attól, hogy ez a nő álmomban megöl. Nem hagyhatom, hogy ennyire kiszolgáltatott legyek. Nincs más mód, meg kell szereznem valamelyik Gilbert találmányt!
Damon:
Az biztos, hogy nem lettem volna most Elizabeth helyében, Katherine félelmetes, mikor ideges.- Hallgatom a magyarázatot.
- Azt mondtad, elfoglalhatom magam vele. Ugyan már Katherine ez nem olyan, mintha mondjuk Elenát tepertem volna le. Ez csak egy kis takarítólány, egy senki, csak egy alkalom…
- Elegem van abból, hogy neked minden csak egy kis alkalom. Döntsd el, hogy mit akarsz, mert én nem vagyok az a fajta, aki megosztja azt, ami az övé.
- Nem kell megosztanod, nekem csak te kellesz.
Katherine egyszer csak előttem termett, már vártam a pofont, vagy a fojtogatást, vagy ki tudja micsodát, de helyette csókot kaptam. Katherine dühe átváltott valami teljesen mássá, ami azt eredményezte, hogy a ruháim ismét a földre kerültek.
- Ne itt. Menjünk fel. – Mondta Katherine, majd eltűnt.
Nem is tudom, miért aggódtam. Katherine teljesen belém van zúgva, ez a kislány pedig olyan naivnak tűnik, akár még hasznomra is válhat, ha mondjuk tud valami olyat, amit én még nem tudok. Végül is, egy cselédlány sok mindent hall.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ha igazán tetszett a fejezet, írj kritikát, mert csak abból látom a véleményedet!