7.fejezet: Visszaköszön a múlt

Mindenkinek ajánlom TYRONE WELLS - TIME OF OUR LIVES című számát, én azt hallgattam, mikor írtam, szerintem, úgy könnyebb átélni Elizabeth érzéseit, főleg, ha azt is figyelitek, hogy miről szól a dal.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Varjú:

Épp elemózsia után kutattam az erdőben, mikor egyszer csak fültépő sikítás rázta meg a tájat.

-    Damon!

Ismertem ezt a hangot, a szépszemű lány hangja volt, és a gazdámat hívta, bár utóbbi biztos nem hallotta meg, mert túlságosan el van foglalva a lelki bajaival. Mindenféleképpen meg kell mentenem ezt a lányt, amit úgy tudok csak megtenni, ha riasztom Damont. Úgy repültem, mintha egy hatalmas sas kergetne, vagy mintha ember lennék, és futóversenyen vennék részt. Már a Salvatore ház kertjében voltam, mikor megláttam egy fekete-fehér csíkot elhúzni magam mellett. Elfordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem azt a tüzes szarkát, de bárcsak ne tettem volna. Mert pontosan ezen baklövésem miatt, a következő másodpercben…

Damon:

Egyszer csak valami az ablaknak csapódott. Mikor odamentem, hogy megnézzem mi volt ez a hang, egy hatalma fekete tollkupac kászálódott éppen le az üvegről.

-    Te be vagy lőve, vagy mi van veled?

-    Jó tanács, sose figyelj oda a nőkre, mert kitörheted a nyakad! Második jó tanács, ha repülsz, mindig az utat nézd! Harmadik jó tanács, mindig tartsd a fejedben, hogy mit akartál, mert úgy jársz mint én, és elfelejted, hogy miért jöttél!

-    Első: egyetértek, a nők csak bajt hoznak. Második: nem tudok repülni, úgyhogy ez kilőve. Három: biztos az ütés miatt esett ki, hogy mit akarsz.

-    Lehet. Azt tudom, hogy fontos volt.

Mindig is tudtam, hogy zakkant a madaram, de nem gondoltam volna, hogy nekimegy az ablaknak. Még is mi lehetett ennyire fontos, hogy képes volt lélekszakadva repülni?

-    Úgy tűnik ma mindenki hülye. Elizabeth is velem veszekszik, amikor én mentettem meg.

-    Elizabeth! Ez az! Ezt akartam mondani, ezért siettem. Bajba van, a nevedet kiáltotta.

Lelöktem a párkányról, majd beszáguldottam az erdőbe, ahol nem kis meglepetés ért.

Elizabeth:

Ez egyszerűen lehetetlen! Tudom, hogy meghalt, saját szememmel láttam, hogy egy karó áll ki a mellkasából, és teljesen elmumifikálódott a bőre. Egy vámpír ezt nem élheti túl, egyszerűen képtelenség. Én még is mit akar tőlem? Miért nem száll le rólam, miért vagyok én olyan fontos neki?

Az a mocskos szemétláda, teljesen mozgásképtelenné tett. A kezeimet a fejem mellé szorította, és teljesen rám mászott. Undorodom a férfiaktól, egyedül Damon a kivétel. Az az egyetlen reményem, hogy meghallotta, hogy a nevét kiáltom. Könyörgöm Damon, ments meg!

-    Damon? Ki az a Damon? Csak nem a Salvatore?

-    Honnan tudsz róla?

-    Akkor beszélgessünk egy kicsit, hátha ellazulsz tőle. – Nyomott egy csókot a számra.

Majdnem elhánytam magam, ilyen visszataszító férfit életemben nem láttam. Szakadt, barna kabát volt rajta, bőrnadrág, egy fekete zokni, és semmi több. Göndör, vállig érő barna haja csimbókokban lógott. Gúnyosan vigyorgott, és időközönként a csípőmhöz nyomta a sajátját, mintha nagyon élvezném, és ő csak kényeztetne.

-    Sosem furcsálltad, hogy a családod utálta a Salvatorékat, és még is odaküldtek dolgozni?

Ezt sosem értettem, de végül is, ha jobban átgondolom, van benne logika. A Salvatore család volt az egyik leggazdagabb család, természetesen csak a Lockwoodék után, nekünk meg kellett a pénz. Olyan jó lenne néha beszélgetni a halottakkal, csal Atyám tudna nekem választ adni.

-         Nem véletlen volt, apádnak és Guiseppének volt egy titkos szerződése. Minden hónapban pénzel segített ki titeket a bajból az öreg Megváltó, de azt nem tudom, hogy mit kapott cserébe.

-    Honnan tudsz ennyi mindent?

-    Szerinted véletlen, hogy pont te kellesz nekem? Megbíztak, hogy tegyelek el láb alól, csak ez akkor nem sikerül.

Itt az ideje, hogy végre kiszabaduljak ebből a helyzetből, azért mégse hagyhatom, hogy megöljön. Még jó, hogy nem én adom a kezébe a karót…

Minden erőmet bevetve felemeltem a térdem, és jól tökön rúgtam, mitől sikerült legurítanom magamról. Körülnéztem, hogy merre is futhatnék, mikor megláttam Damont, aki úgy meredt rám, mintha közveszélyes őrült lennék.

-    Damon, miért nem segített?

-    Úgy gondoltam, te is fel tudsz kelni a földről.

Már épp kikértem volna magamnak ezt a mondatot, mikor a bérgyilkos felkelt a földről, és felém indult. Damon sokkal erősebb, mint én, biztosan meg tud védeni. Kicsit szánalmas, hogy folyamatosan mögé bújok, ha baj van, de szó, mi szó, nem vagyok elég erős.

-    Védjen meg! – Bújtam oda Damonhöz.

-    Kitől?

Mit gondol, még is kitől?! Damon vak, vagy csak így akar megbüntetni azért, mert bunkó voltam vele?

-    Hát a férfitól.

-    Te miről beszélsz?

-    Ne törd magad szívecske, ő nem lát engem!

-    Az hogy lehet?

-    Én meghaltam, ez csak a szellemem, és mázlim van, hogy te látod a szellemeket, így azt csinálhatok veled, amit akarok, és azt te úgy érzed, mintha testem lenne.

Felnéztem Damonre, aki még mindig várta a válaszomat arra, hogy miről beszélek, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy még is mit mondjak neki.

-    Tudom, hogy furán hangzik, de a mocsok, aki megtámadott ott áll, csak éppenséggel szellem, és bántani akar.

Damon követte a kezemet, és a szellem farkasszemet is nézett vele, de természetesen Damon csak a levegőt fixírozta. Ilyen hülye helyzetet! Nem lehet úgy harcolni senkivel, hogy nem látod az ellenfeled.

-    Hogyan lehet téged legyőzni? – Kérdezte a levegőt Damon.

-    Sehogy! Egy szellemet nem lehet megölni. – Nevetgélt a szellem.

-    El kell űzni! Kell egy boszorka! – Ugrottak be a szellemes könyvben olvasottak.

-    Ne aggódj, az van Mystic Fallsban, még válogathatsz is.

Damon felkapott, majd elszáguldott velem egy házhoz, melynek hatalmas mágikus kisugárzása volt. Ismerős volt ez az energia, ilyet éreztem a Gilbert találmánynál is. Viszont abban nem voltam olyan biztos, hogy a Benett boszorkák segíteni fognak.

-    Damon, menjen innen! – Nyitott ajtót egy vörös hajú, öregebb nő.

Olyan ereje volt, hogy bizsergett tőle a bőröm, kinézetre pedig teljesen ártalmatlannak tűnt. Az viszont köztudott, hogy egy boszorka minél idősebb, annál erősebb. Nem szívesen húznék ujjat ezzel a nővel, az biztos.

-    Segítenie kell! A lányt kísérti egy őrült szellem, és el kéne űzni.

-    Honnan gondolja, hogy szellemről van szó, lehet, hogy csak a képzelete játszik vele.

-    Érzem, hogy boszorka, tudom, hogy van bent még egy, és látom a szellemeke. Csak maga segíthet Kérem!

-    Nem fogom behívni magukat! – Jelentette ki a boszorka, majd becsukta az ajtót.

Most akkor mi van? Segít, vagy nem segít? A banyákon múlik az életem, ő meg bevágja előttünk az ajtót?! Borzasztó, hogy az emberek mennyire vakok a saját előítéleteik miatt. 

Ekkor vettem csak észre, hogy még mindig Damon karjaiban vagyok, meg is veregettem a vállát, hogy azonnal tegyen le. Éreztem, hogy figyel valaki, szinte lyukakat égetett a tekintete a hátamba.

-    Szóval meghallotta a kiáltásom.

-    Mondjuk úgy, hogy csiripelték a madarak.

Csiripelték a madarak? Biztosan Emily szólt neki, bár fogalmam sincs, hogy hogyan értette meg Damon. Mindegy is, a lényeg az, hogy megtalált.

Pár perc múlva kijött a vörös hajú nő, azzal a lánnyal karöltve, akinek Emily Benett nyaklánca függött a nyakában. Még jó, hogy a Benett boszorkák képesek félretenni a régmúltban történteket.

-    Meg kell mutatnod, hogy hol jelent meg neked!

-    Még mindig itt van, és valahonnan figyel.

Damon szorosan a derekam köré fonta a karját, és úgy szorított, hogy feszítővassal se szedték volna le rólam a kezeit.
Elvezettem őket a tisztáshoz, a vámpír-szellem meg is ragadta a hajam, és kiráncigált Damon kezei közül. Egy karót tartott a szívemhez, ami csak egy lebegő tárgynak tűnt azoknak, akik nem látják a kísérteteket.

-    Ne hidd, hogy meg tudnak ölni azok a nevetséges boszorkák!

-    Pedig meg tudunk ölni. – Válaszolt helyettem az öregebb boszorka.

-    Mi a neved? – Kérdezte a fiatal lány.

-    Ne nézzetek hülyének! Tudom, hogy bele kell foglalni a nevem a bűbájba, soha nem fogom elmondani.

-    Hogyan lehetséges, hogy a lelked visszatért?

-    A sötétség teremtménye voltam, nem kellett nagyon könyörögnöm a démonoknak. Egy Thrushwood számukra is veszélyes, nem bánják, ha kioltom ennek a szépségnek az életét.

Damon folyamatosan a lebegő karót nézte, és sajnos ezt a támadóm is kiszúrta. Kutyaszorítóban voltunk, és nagyon úgy tűnt, hogy a meghalni egyszerűbb, mint harcolni a gonosz ellen.

-    Mondd meg a lovagodnak, hogy ha megmozdul, szíven szúrlak.

-    Damon, ne gondolkodj azon, hogy megmentesz, mert leszúr.

A vámpír elkapta a tekintetét a késről, és mérgesen a boszorkákra meredt. Ő nem hallotta a beszélgetést, gondolom várta, hogy mikor űzik már el a szellemet.

-    Lehet egy utolsó kívánságom? – Fordultam oda a hajamat markoló férfihoz.

-    Mit akarsz?

Egyszerű volt a helyzet, még is bonyolult. Soha a büdös életbe nem találom ki, hogy mi a neve, ő pedig nem akar mást, csak megölni engem. A megoldás, hogy hagyom, hogy végezze a dolgát, viszont annyi minden van, amit nem akarok itt hagyni. Pár napja kaptam csak vissza a húgom, és már is elválnak az útjaink? Végre az mellett lehetek, akit szeretek, és most mondjam azt neki, hogy: Bocsi Damon, de belefáradtam ebbe az egészbe, úgyse jelentek neked semmit, jobb ha meghalok, neked úgy sem hiányoznék, ott van neked Elena?!

-    Megcsókolhatom utoljára azt,  akit szeretek?

-    Menj!

Odalépkedtem Damonhöz, aki csak furcsállva méregetett, nem értette, hogy most mi történt. Nem akartam meghalni, nem akartam elveszíteni se őt, se a húgomat. Mindig is szar dolog a halál, de ez a legrosszabb alkalom. Jobban átgondolva pedig nem tudom, hogy van-e értelme életben maradnom. A húgomat már nem kell pesztrálni, száznegyvenöt éve él egyedül, tud gondoskodni magáról. Damon vagy Elenát szereti, vagy Katherine, én csak a szórakozás vagyok neki, játékot meg talál eleget a városban, bármelyik lány rögtön a karjaiba omlik. Van egyáltalán értelme búcsúzkodni? Lehet, hogy csak én vagyok hülye, de én úgy érzem, hogy valami kapcsolatféle azért kialakult köztem, és Damon között. Ez a fejezet is lezárul, lejárt az időm. Nekem csak ennyi adatott, így is száznegyvenöt évvel meg tudtam hosszabbítani az életem. Nem véletlenül történnek a dolgok, mindennek meg van az oka.

-    Nincs menekvésem a sorsom elől. Igazából már 1864-ben meg kellett volna halnom, de akkor sikerült kijátszanom a sorsot,  most viszont elérkezett az idő, hogy befejeződjön ez a könyv.

-    Miket beszélsz itt össze-vissza? Nem kéne mindent ilyen borúsan megélned, ez nem egy szomorú dráma. Majd a boszik kinyiffantják a tetűt.

-    Nem tudják, hát nem érted?! Én csak… El akartam még neked mondani...

-    Mit? Mit szerettél volna mondani?

-    Köszönöm, hogy a barátom voltál! – Csókoltam meg utoljára, és reméltem, hogy ebből érzi, hogy szeretem.

Nem volt erőm kimondani azt a szót, az elvesztése akkora fájdalmat okozott, hogy azon is meglepődtem, hogy ilyen hosszan tudtam beszélni. Damon is viszonozta a csókot, szorosan átölt, még sosem éreztem ennyi szeretetet, mint akkor. Édes Tiffany, légy jó! Nemsokára találkozhatok apával, anyával, és Bob bácsival a túlvilágon.

Bevillant egy kép: este volt, nekem már rég aludnom kellett vikba, valaki suttogott, odalopóztam az ajtóhoz, hogy halljam. Apám beszélgetett valakivel, azt hiszem Bob bácsi volt az.

-    Az az Amadeus még mindig a városban van? Te is nagyon jól tudod, hogy bérgyilkos, és azt is, hogy miért van itt.

Hirtelen megszakítottam a csókot, majd a boszorkák felé fordultam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a nagybátyám fog megmenteni.

-    Amadeusnak hívják.

A szellem arca eltorzult a dühtől, én odabújtam Damonhöz, és hallgattam, ahogy a két boszorkány kántálni kezd. Egy erős löket rázta meg az erdőt, majd Amadeus szétrobbant. Soha többé nem kell már félnem tőle, a pokolból már ő sem jöhet vissza. Remélem, nagyon forró az az üst, amibe dobni fogják.

A boszorkák büszkék lehettek, egy szelleműzés nem könnyű. Fogalmam sincs, hogy miért segítettek, elvileg utálják a vámpírokat. Meg akartam köszönni nekik a segítséget, de sehol nem voltak már. Mindegy, holnap mindenféleképpen felkeresem őket.

-    És én is örülök, hogy a barátom vagy. – Simított végig a hajamon Damon.

-    Köszönöm.

-    Én mondtam, hogy minden rendben lesz. Csak te szemléled ilyen negatívan a világot.

-    Eddig mi jó történt velem, a húgom előrekerülésén kívül?

-    Én.

Damon nyomott egy puszit a homlokomra, majd visszamentünk a házba, ahol Tiffany már nagyon aggódott értem. Most tényleg otthonos hangulatom volt. A szerelmemmel összeölelkezve hazamegyünk, ahol húgocskám aggódva vár. Milyen szép is lenne, ha ez lenne a valóság.