5.fejezet: Tiffany

Nagy sürgés-forgás volt a nappaliban, mivel az éjszakai áramszünet hatására az órák használhatatlanok voltak, és Damon sikeresen elaludt. Valaki csengetett, de a ház ura közelebb volt az ajtóhoz, mint én, úgyhogy hagytam neki, hogy kinyissa.
-    Miben segíthetek?
-    Elizabeth Thrushwoodot keresem. Itt van?
Ez a hang… Nem, az nem lehet! Az egyszerűen lehetetlen, biztosan csak a képzeletem játszik velem. A halottak nem térnek vissza az életbe, főleg ha emberek!
-    Ki keresi?
-    Tiffany Thrushwood, a húga.
Egy újabb étkészlet landolt a padlón, Damon azonnal odakapta a fejét, és ő is olyan fejet vágott, mint én, csak az övéről hiányzott a rémület. Ez biztos csak valami rossz vicc, hisz ő meghalt. Tudom, hogy meghalt, azt a mészárlást senki sem élte túl.
-    Damon, elmennél az utamból?
Tiffany simán letegezte Damont, pedig sokkal idősebb, mint ő. Mondjuk ez a hozzáállás tényleg a húgomra vallott, de… Ez nem lehet! Damon mindig rám szól, hogy miért vagyok olyan hivatalos, de ez a lazaság az ő gyomrát is megülte.
-    Neked halottnak kellene lenned, és mindegy, hogy elmegyek-e az utadból, mert vámpír vagy, és úgyse jöhetsz be.
-    Majd te behívsz.
-    És ezt miből gondolod?
-    Szépen nézek rád, és te leszel olyan kedves, hogy megesik rajtam a szíved, és behívsz.
-    Rossz fát ugatsz. – Grimaszolt rá Damon, majd bevágta előtte az ajtót.
Én még mindig ugyanúgy álltam ott, a lábaimnál halomban állt a törött porcelán, ami körülbelül háromhónapnyi fizetésembe került.
Damon átlépkedte a darabokat, majd megfogta a karom, és leültetett az egyik székre. Értékeltem a kedvességét, de abban a pillanatban annyi gondolat cikázott a fejembe, hogy a legegyszerűbb kérdésre sem tudtam volna válaszolni.
-    Lehetséges, hogy tényleg ő az? – érdeklődött Damon.
-    Meghalt… Ott volt a vére…
-    Akkor az a mocsok őt is átváltoztatta. Csak ez lehet a magyarázat, hogy 145 év múlva visszajött.
Damon otthagyott, és kinyitotta az ajtót, majd behívta a mérgelődő vámpírlányt. Kinézetre is úgy nézett ki, mint Tiffany, csak mai stílusba. Könnyek gyűltek a szememben, ő is sírva fakadt, és a nyakamba vetette magát. Az illata, a haja selymessége, mindene olyan volt, mint ami az emlékemben élt. Kétség nem fér hozzá, ez a lány tényleg a húgom.
-    Te… Te meghaltál.
-    De te is. Még a sírod is megvan.
-    Nem akarok belerondítani a pillanat szépségébe, de elmagyarázná valaki, hogy mi is történt? – Szólt közbe Damon.
Mind a hárman leültünk a lelkizős kanapéra, én ültem középen, Damon nem szeretett volna ismét összeszólalkozni a húgommal. Én is kíváncsi voltam, hogy mit keres itt Tiffany, valamint az is nagy kérdés volt, hogy vajon élnek-e a szüleim, mert ha ő vámpírrá vált, ők is élhetnek még.
-    Aznap este, nem sokkal rá, hogy elmentél, valaki kopogott. Anya nyitott ajtót, a vámpír elhipnotizálta, és arra kért, hogy hívja be. Elmesélte, hogy mi történt veled, és beígérte, hogy rám is az vár, mire Atyánk nekiugrott, de a féreg erősebb volt. Azonnal kitekerte anya nyakát is, és nekem ugrott, de hasba szúrtam a karóval, mire kidobott a házból. A házat felgyújtotta, majd dulakodtunk egyet, és végül sikerült leszúrnom.
-    És hogyan haltál meg? – Érdeklődött Damon.
-    Atyád volt olyan kedves, és lelőtt. Amúgy a zsugori családod tehet arról, hogy meghaltak a szüleim. Atyám elment Giuseppe Salvatore-hoz, hogy kérjen tőle vasfüvet, de ő nem adott.
Tiffanyból csak úgy sugárzott a düh, úgy beszélt a Salvatore családról, ahogy a nagybátyám. Mélységes gyűlölettel, megvetéssel, pedig nem kéne egy ember miatt az egész családot beskatulyázni.
-    Ne Damont okold azért, mert az apja…
-    Seggfej volt. – Fejezte be Damon a mondatom.
Mindig is tudtam, hogy nem voltak jóba, de nem gondoltam volna, hogy ennyire negatívan vélekedik az apjáról. Mondjuk, ezt sosem értettem, akármennyire is hülyék néha a szüleink, azért még is csak ők a családunk.
-    Gondoltam, hogy védeni fogod, mindig is… - Fordult felém húgocskám.
-    Tiffany! – Kiabáltam rá, mielőtt még kikotyogott volna valamit.
-    Itt maradhatok? – Váltott hirtelen témát.
-    Maradj, legalább lesz kivel veszekednem. Én elmentem a suliba, mire hazaérek legyen rend.
Tiffany csak pofákat vágott, én egy hálás mosolyt villantottam Damonre, és indultam a seprűért. Húgocskám kiment a bőröndjeiért, majd eltűnt az emeleten, gondolom, szobát keres magának. Elég durva volt ez az egész helyzet, másfél évszázadig azt hittem, hogy kihalt a családom, erre most beállít a húgom, mintha mi sem történt volna, és mintha az elmúlt száznegyvenöt meg sem történt volna.
Mind a ketten nagyon temperamentumosak vagyunk, de én könnyebben alázkodom meg, és tudom, hogy mikor kell befogni a számat. Tiffanyt ez sosem érdekelte, mindig vállalta a véleményét, és általában ebből lett később problémája. Egyszer kioktatta az iskola leggazdagabb gyerekét, és a következő szünetre kapott is egy-két monoklit. Én biztos, hogy órákig sírtam volna a kertben, de ő úgy fogta fel, hogy legalább van bizonyítéka arra, hogy megverték, és Atyánk megtorolhatja ezt a szörnyű tettet.
-    És elérted, amit szerettél volna?
-    Ezt hogy érted?
-    Végre Damon közelében lehetsz.
-    Tudom, és örülök is neki.
-    De még mindig csak egy cselédlánynak tekint.
-    Régebben a létezésemről sem tudott, ez legalább már haladás.
-    Stefan is vámpír?
-    Igen.
-    Olyan kis cuki, nem?
-    Ne keresd a bajt!
Másik ismertető jegye volt a húgomnak, hogy imádott szórakozni a fiúkkal. Nem egy hősszerelmes fiú szívét összetörte, mivel azok nem voltak elé izgalmasak számára. Én mindig mondtam neki, hogy neki meg kell becsülnie egy férfi szerelmét, de általában lerendezte a beszélgetést azzal, hogy én úgysem értek ehhez.
Este hat felé indult meg ismét az élet a Salvatore Vendégházban, mivelhogy Damon rendezett egy kis bulit, Tiffany életben maradásának tiszteletére. Elena és Stefan rögtön nagyon kedvesek voltak a testvéremmel, én viszont tartottam egy kicsit Damontől. Nem szokott ő csak úgy kedves lenni valaki olyannal, aki elég bunkó volt vele. Biztosan készül valamire.
-    Most pedig emeljük poharunkat Tiffanyra. Az élet ismét bebizonyította, hogy akár megérdemli az ember, akár nem, mindig kaphatunk egy második esélyt. – Mondott tósztot Damon, majd lehúzta a whiskyét.
Nem tudom, hogy Tiffanynak leesett-e, de egyértelmű volt, hogy Damon arra célzott, hogy Tiffany adjon neki egy esélyt arra, hogy bebizonyíthassa, ő nem olyan, mint az apja. Ahogy észrevettem anno, mindig Stefan volt az, aki jót tett, akire büszkének lehet lenni, és Damon csak a kolonc volt, a szégyent hozó fiú, akit gyűlöl a saját apja. Semmiképp nem irigyeltem őt.
-    Damon, köszönöm, hogy itt maradhatott Tiffany.
-    Semmiség. Kijössz velem egy kicsit a konyhába?
-    Persze.
Lövésem se volt, hogy mit akarhatott Damon, főleg a konyhában. Mikor viszont jobban szemügyre vettem, feltűnt, hogy elég zaklatott. Nem értettem, hogy miért hívott félre, itt Elenán kívül mindenki vámpír, úgyis meghallják a beszélgetésünket, ha akarják.
-    Miért utálta annyira a családod az enyémet?
-    Igazából fogalmam sincs. Az apám tudott a titkos szövetségről, mely az Alapítócsaládok között köttetett, és utálta a tagjait. Legjobban a Lockwoodokat, de azért az ön apját sem szerette túlságosan. A nagybátyám pedig mindenért magukat okolta, mármint az egész Salvatore családod. Mindig azt mondta, hogy… Mindegy is, nem fontos.
-    Folytasd!
-    A Salvatore név csak álca, jól kihasználják, hogy mindenki a Megváltást látja abban a családban. Kétszínű az összes, elveszik amid van, aztán egy lyukas garast dobnak a lábad elé, nehogy azt mondhasd rájuk, hogy szívtelenek.
Damont láthatóan sértették az előbb elhangzottak, nem is csodálom, én is felhúztam volna magamat, ha az én családomat szapulja valaki. Az igazat megvallva sosem értettem, hogy miért a Salvatore család a felelős minden bajunkért, ők nem tehetnek arról, hogy Bob bácsi nem a felső rétegbe született.
-    Mindig viccesnek tartottam, hogy egy irigy, megalkuvó paraszt tart erkölcsi beszédet.
-    Damon! A családomról beszélsz!
-    A te ostoba nagybátyád meg az én családomról beszélt!
-    Ne csodálkozz, hogy senki nem bízik meg benned.
Faképnél hagytam Damont, viszont ő még nem akarta befejezni a beszélgetést, utánam eredt, de belefagyott a szó, mikor meglátta csókolózni a húgomat, és az öccsét. Elena a lépcső tetején állt, és megkövülten bámulta, az éppen szétrebbenő párost. Letrappolt a lépcsőn, felkapta a kabátját, és úgy bevágta az ajtót, hogy csengett a fülem. Stefan mérgesen Tiffanyra meredt, majd Elena után indult.
-    Szép kis családod van! Irigy nagybácsi, ribanc húgocska… Van még valami?
-    Maga is nagyon büszke lehet a zsugori apjára!
-    Szégyellem is magam a tettei miatt.
Damon is otthagyott minket, Tiffany meg csak kortyolgatta az italát, mintha mi sem történt volna. Legszívesebben pofon vágtam volna, elegem volt abból, hogy sosem vállal felelősséget a tettei miatt. Régen is, mikor rájött a bolondóra, nem érdekelte semmi, csak hagyta, hogy történjenek a dolgok.
-    Ez mire volt jó? Nagyon is tudtad, hogy Stefannak barátnője van.
-    Ugyan már, csak azért van az emberlánnyal, mert kiköpött mása a régi szerelmének.
-    Viselkedj, vagy Damon kidob innen!
-    Állok elébe!
-    Indíts a szobádba, és meg ne lássalak reggelig!
Tiffany durcásan felpattant, és felviharzott a szobájába. Örültem neki, hogy azt legalább tudja, hogy én vagyok az idősebb, és ajánlatos betartani, amit mondok. Ez az este borzalmasan sikeredett, és természetesen Damon rajtam élte ki a dühét azért, amiért még reggel Tiffany elmondta a véleményét. Majd holnap elmosogatok, most inkább lefekszem aludni, hátha a holnapi nap jobb lesz, mint a mai.

Damon:

Elena eléggé kikészülhetett, nem is csodálkozom, ez tényleg nem volt jellemző Stefanra. Az is igaz, hogy bizonyára Tiffany mászott rá, és azért az öcsém is férfiemberből van. Mindenesetre nem fog ártani Elenának, ha kicsit átugrom hozzá, úgysem szeretnék itthon maradni. Elizabethnek sikerült felidegesítenie a családjának gondolataival, és tudom, hogy nem az ő hibája, de egyszerűen annyira bántó, hogy valaki így vélekedik olyan emberekről, akiket nem is ismer. Ennyi erővel ez a sértés ugyanúgy vonatkozott az anyámra is, aki aztán tényleg a légynek sem ártott.
-    Bejöhetek? – Kocogtattam meg Elena ablakát.
-    Mit akarsz, Damon?
-    Beszélgetni.
-    Gyere.
Elena kinyitotta nekem az ablakot, majd visszabújt a takarókupac alá. Ő és Stefan sosem veszekednek, nem csodálom, hogy ennyire megviselte a dolog.
-    Minden rendben lesz. – Simogattam a hátát.
-    Megérted, hogy ez most nem igazán vigasztal?
-    Szakítottam Katherine-nel, és mégis itt vagyok.
Elena felém fordult, majd odarántott magához, és ajkaink összetapadtak. Nem hiszem, hogy most jött rá arra, hogy mit érez irántam, inkább valami bosszú félének vélem ezt a csókot. Viszont mikor már a pólóm alá nyúlt, kezdtem úgy érezni, mégse bosszú ez. Úgy értem, Stefant tudta volna idegesíteni azzal, hogy csókolózott a bátyával, csak a piszkálás kedvéjért Elena nem menne el eddig. Én viszont nem vagyok semmi rossznak az elrontója, Elena majd leállít, ha akar. Bár valahogy úgy érzem, nem fog ma elhangzani az állj szó. Lehet, hogy szemétség megfektetnem az öcsém barátnőjét, főleg pár percre rá, hogy összevesztek, de ha Elena akarja, én nem ronthatom el a kedvét. Végül is, én csak vigasztalom.